3. Uchideshi-lét a Honbu Dojóban

Edzés nap nap után

A Honbu Dojóba hivatalosan 1955 április végén léptem be, vagyis az egyetemi tanulmányaim megkezdésével párhuzamosan az aikidót is tanulni kezdtem.

Az akkori aikidóban sokan voltak olyanok, akik hozzám hasonlóan más budo-irányzatból érkeztek, volt, aki judót, volt, aki karatét tanult előtte. Én a judo miatt jól ismertem az ukemit, így nem foglalkoztak velem kezdőként, hanem rögtön a többiekkel együtt kellett edzenem. Az edzésekre csupa fiatal járt, senki sem kímélte magát, a leszorítások bárhogy fájtak is, csak nevettek. Ezzel együtt az alapokat mindenki pontosan igyekezett megtanulni. Engem teljesen lenyűgözött az aikido...

A tanulók között többen is voltak, akik a dojóban laktak, engem kezdettől fogva ugyanúgy kezeltek, mint őket, bár esténként hazamentem a saját házunkba. Előfordult, hogy annyira későn ért véget a gyakorlás, hogy már nem volt értelme hazamenni, ilyenkor én is a dojóban töltöttem az éjszakát.

Akkortájt még hiány volt élelmiszerből is, másféle áruból is, így különleges esemény volt, ha sütemény vagy más finomság került az asztalra. Mikor az uchideshik együtt ettek, először mindig a dojóba való belépés sorrendjében választott mindenki egy neki tetsző darabot. Gyakran megesett, hogy amit kinéztél magadnak, azt egy senpai¹ elvette. Mikor mindenki vett, "jó étvágyat" felkiáltással enni kezdtünk, s azután már csak a gyorsaság számított. Az ember jobb kézzel a szájába tette a sütit, ballal meg már nyúlt is a következőért. Mikor dinnyét ettünk, aki a magok kipiszkálásával töltötte az idejét, lemaradt: folyamatosan kellett enni, a magokat a szájunk sarkába gyűjtve, s néha kiköpni őket az ölünkben tartott újságpapírra. Biztosan a gyakorlás miatt, de a senpaiok ebben is sokkal jobbak voltak.
Emlékszem, micsoda élmény volt nyári edzések után a Honbu Dojo kútjában hűtött paradicsomot enni...

Nyáron alig lehetett aludni a szúnyogoktól, a dojo párás, forró belseje valósággal vonzotta őket. Hihetetlen, de a szúnyogok is inkább csak a kezdőket csípték, a régi senpaiok nyugodtan aludtak tőlük. Aztán az egyik egyetemista uchideshi szerzett egyszemélyes szúnyoghálót, amivel a többieknek is ötletet adott.

Ekkor még párhuzamosan judóztam is az aikido mellett, a Kodokan Suidobashiban, a Honbu Dojo Shinjuku Wakamatsu negyedében volt, mindkettő közel a lakásunkhoz, így reggel aikido, este pedig judoedzésre jártam, de egyre inkább az aikido felé billent a mérleg.
Egyrészt a judóban komoly hátrányban voltam a testfelépítésem miatt: gyakorlatilag esélyem sem volt nálam nagyobb emberek ellen győzni, márpedig az akkori judóban még nem voltak súlycsoportok, így sokszor kerültem szembe velük. Egy idő után kifejezetten untam, hogy mindig velem porolják a tatamit.
Másrészt a Kodokanba abban az időben már nagyon sokan jártak, s a dojo hangulata egyre kevésbé tetszett. Egy-egy judoedzésen úgy 160 résztvevő is összegyűlt, ami még az 500 szőnyeges dojót is zsúfolttá tette. Oktató nem volt, az edzésre érkezők választottak maguknak egy partnert és vele randori-szerűen² gyakoroltak. Mindenki akkor fejezte be az edzést, amikor akarta - ha jóindulatúan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, szabad szellemben folyt a gyakorlás, ha kevésbé, akkor inkább kaotikusnak nevezném.

Az aikido ezzel szemben fejlődésének korai szakaszában járt. Egy-egy edzésen legfeljebb tizenöten voltunk, bőven volt lehetőség mindegyikükkel gyakorolni, beszélgetni. Számomra, aki nagyvárosban nevelkedtem, nagyon érdekes volt a vidéki uchideshik kiejtése, gondolkodásmódja, viselkedése egyaránt.
Ezen felül, s ez mind a mai napig az aikido egyik pozitív vonása, a gyakorlók a legkülönfélébb korosztályokból kerültek ki. A judóban mindenki korombeli fiatal volt, az aikidoedzéseken viszont fiatalok is, idősebbek is felbukkantak, ezért az edzés utáni beszélgetések sokkal érdekesebbek voltak.

Végül, úgy másodéves korom táján már csak aikidót gyakoroltam, a judoedzésekről teljesen elmaradtam.

Az akkori Honbu Dojo családias hangulatú hely volt, ha nem volt órám az egyetemen, az egész napomat ott töltöttem, senkinek nem okozott ez problémát. Az uchideshikkel hamar összebarátkoztam, nagyon jó hangulatban telt velük az idő. (Ma is azt gondolom, a dojónak ilyen helynek kell lennie. Mára az aikido teljesen beépült a társadalomba, a dojók is modern épületekben működnek, ám fontos lenne, hogy az emberek kapcsolata ugyanolyan jó maradjon, mint amilyen régen volt.)

Az egyetemi elfoglaltságaimon túl minden időmet a budo gyakorlásával töltöttem.
Az alapító, Ueshiba Morihei o-sensei fia, Ueshiba Kisshomaru sensei egy egyre erősebb szervezet vezetője volt. Kisshomaru sensei akkor még az aikido mellett egy vállalatnál is állásban volt, e kettős elfoglaltsága miatt leginkább a reggeli edzéseken lehetett vele találkozni.

1958 körül Tohei Koichi sensei visszatért Hawaii-ból, s vele érkezett öt ottani tanítványa is. Ugyancsak meglepte őket a Honbu Dojo siralmas állapota. Mikor meglátták, hogy mi, uchideshik beszappanozott kefével tisztítjuk a senpai-ok edzőruháit, tíznél is többet egyszerre, annyira megsajnáltak minket, hogy vettek egy mosógépet és felajánlották a dojo javára. Betettük a dogit és a mosóport, megnyomtuk a gombot és kész - olyan volt, mint egy álom ...
Miután visszatértek Hawaii-ba, gyűjtést rendeztek az ottani aikidósok körében a Honbu Dojo javára, s az összegyűlt pénzt elküldték. Egy dollár 360 jent ért akkor, így átváltás után csinos összeg lett belőle: kijavítottuk a dojo kerítését, zuhanyzót, vécét, női öltözőt építettünk.

Az edzéseket látogató sokféle emberrel beszélgetve számos új ismeretet szerezhettem. Az itt gyakorlók között néhányan a Tenpukai, az Ichikukai tagjai is voltak, mások a nyugati orvoslásban vagy a shokuyodóban (makrobiotikus táplálkozás) voltak járatosak, ismét mások vallási csoportokhoz tartoztak, mindenféle ember volt köztük. Sokakat vonzott az aikidóhoz az o-sensei iránt érzett csodálatuk is. Közülük néhányan rám is nagy hatással voltak.

Talán az Ichikukai volt az, ami a legjobban megragadott. Az Ichikukai Yamaoka Tesshu tanításait követte, a csoport tagjai a misogin (megtisztulási szertartás) keresztül arra törekedtek, hogy a test végsőkig való erőltetésével szellemi átalakulást érjenek el. Ez konkrétan azt jelentette, hogy seizában ülve egy jókora harangot kongattak és ahogy a torkukon kifért, azt kiabálták: TO-HO-KA-MI-E-MI-TA-ME.
Három nap kiabálás után az ember teste-lelke kikészült, valóban egyfajta végső állapotba lehetett eljutni, mindenesetre nagyon kimerítő volt. Amikor végigcsináltam, a gyakorlás felénél kaptunk egy pohár cukros vizet - egész életemben nem esett semmi annyira jól, mint az. Valósággal visszatért belém az élet. Sokan nem bírták, s félúton megszöktek.

A nyári szünetekben Nakamura Tenpu sensei Tenpukai nevű csoportjának a kurzusait látogattam, ami szintén nagy élmény volt. A mai napig csodálatosnak tartom azt a gondolatot, hogy az életünkben mindent fogjunk fel pluszként, pozitívan. Ezek a tanfolyamok sok lelkierőt adtak nekem, segítettek abban, hogy kezelni tudjam a problémákat.

Akkoriban megszállottan edzettem, folyton azon gondolkoztam, hogyan lehetnék még erősebb. Álmom volt, hogy megnyerjem a császári palota körül rendezett futóversenyt, ezért minden reggel körülfutottam a palotát úgy, hogy judoövek segítségével egy követ kötöttem a derekamra. Eszkábáltam egy ferde padot is hasizomgyakorlatok céljára, szóval mindent megtettem, hogy erősebb és edzettebb legyek. Az órák közti szünetekben a Meiji Egyetemhez tartozó középiskola lépcsőjén lépcsőztem ...

Azt hiszem, mindazok számára, akik aikido-oktatók szeretnének lenni, elkerülhetetlen a kemény gyakorlás, bár ez nyilvánvalóan igaz mindenkire, aki valamilyen területen kiemelkedő teljesítményt akar nyújtani.

Az egyetemi szakosztály alapítása

Apám semmi ellenvetést sem tett az aikido iránti lelkesedésemet látva. Azt hiszem, talán emlékezett arra, hogy számára sem a továbbtanulás, sem egyéb lehetőség nem adatott meg, s meg tudott érteni engem, hogy azzal szeretnék foglalkozni, ami érdekel.

- Amíg nem vagy mások terhére, csináld nyugodtan - mondta.

Akkorra már, köszönhetően apám üzleti érzékének, a bolt jól ment, a családunk megfelelő anyagi körülmények között élt. Én pedig azt csináltam, amihez leginkább kedvem volt.

Harmadéves koromban az egyetemen aikido baráti kört szerveztem. Azokban az években sorra alakultak a tokiói egyetemeken a csoportok, a Művészeti Egyetemen Arai Toshiyuki (jelenleg Gunma tartomány Aikido Szövetségének az elnöke), aki akkor oda járt, alapított aikido-csoportot.

Kisshomaru sensei arra az elhatározásra jutott, hogy meg kellene szervezni mindegyik egyetemen a hivatalos aikido-szakosztályt, s a Honbu Dojóba járó diákokat igyekezett erre rávenni. Az egyetemi szakosztályok sikeres létrehozása nagy lépés lett volna az aikidónak az egész japán társadalomban való elterjesztése felé. Kisshomaru sensei számítása bevált: az aikido későbbi népszerűsége nagyban összefüggött az egyetemi aikido-oktatás sikerével, ami újra megmutatta a sensei szervezői tehetségét. A példa vidéken is követőkre talált: az ország összes egyetemén megalakultak a szakosztályok.

Aikido-szakosztályt alapítani nagyon sok munkával járt. Először is, kellett hozzá egy már működő "baráti kör" (dokokai), azután az egyetem területén toborzóplakátokat kellett kiragasztani, majd a dojo használatához szükséges engedély ügyében is jó párszor el kellett zarándokolni a hallgatói önkormányzathoz, a testnevelési tanszékre. Miután hosszú, sokszor megalázó procedúra után végül sikerült az engedélyt megszerezni, a dojót csak akkor használhattuk, ha arra a judo- vagy a kendo-szakosztálynak éppen nem volt szüksége, vagyis a kora reggeli és a késő esti órákban, amikor a legnehezebb volt a diákokat megmozdítani. S még az ily módon nehezen lefoglalt dojót is azonnal át kellett adnunk, ha például a judósok szóltak, hogy szükségük van rá.

Ezt követően a fővárosban működő egyetemek aikido-szakosztályainak a képviselői összegyűltek, hogy létrehozzák közös szervezetüket. Akkoriban a Tokyo, a Waseda, a Meiji, a Keio, a Senshu és a Chuo Egyetemeken működtek szakosztályok, s az első kérdés, amibe belebonyolódtunk az volt, ki legyen a szervezet elnöke. Az Aikikaihoz kapcsolódó csoportok természetesen o-senseit, Ueshiba Moriheit ajánlották, de a Yoshinkan képviselői egy ismert bankárt akartak elnöknek, aki maga ugyan nem gyakorolta az aikidót, de pénzügyileg támogatta a Yoshinkant, így mindenképpen őt akarták. Számos találkozó után világossá vált, hogy egyik fél sem hajlandó engedni, így a tárgyalások holtpontra jutottak. Igazából nem a diákok, sokkal inkább a mögöttük álló felnőttek voltak hajthatatlanok, akik nem engedték saját szervezetük diákképviselőinek, hogy bármennyit is engedjenek álláspontjukból, így végül esély sem volt a megegyezésre. A Tokió Egyetem képviselője, aki a viták során gyakran hallatta a hangját, a később politikussá lett és ma is aktív Kamei Seika úr volt, akinek a mai szereplését figyelve gyakran eszembe jutnak akkori lendületes beszédei. A megbeszélések végül sehová sem vezettek, így az Aikikai is és a Yoshinkan is külön szervezetet hozott létre.

Oktató leszek

Az egyetemi éveim alatt lelkesedésem kizárólag az aikidóra irányult, az egyetemen csak a minimálisan szükséges időt töltöttem bent, ezért aztán nem lehetett csodálkozni azon, hogy a nyelvi és más vizsgáimmal is problémáim akadtak. Az ilyen alkalmakra volt akkoriban kitalálva a nyári különleges tanítási időszak, amikor egy hónapon át órákat tartottak és vizsgázni is lehetett. Gyakran igénybe vettem ezt a lehetőséget. Ráadásul, ha valaki az óralátogatás hézagossága miatt nem vizsgázhatott, akkor esti előadásokon is pótolhatta a hiányzó krediteket. Bizony, az akkori egyetemi rendszer hallgatóbarátabb volt a mainál...
Sajnos, a legszebb időszak is végetér egyszer. Számomra is eljött az idő, amikor állás után kellett néznem.

1958, amikor az egyetemi éveim a végükhöz közeledtek, még a gazdasági fellendülés előtt volt, a friss diplomásoknak nem volt könnyű dolga. Évfolyamtársaim már javában az álláskereséssel foglalkoztak, amikor én még mindig csak aikidóztam, úgy gondoltam, valahogy majd csak kialakulnak a dolgok. Egyszer csak megkeresett valaki az egyetem végzős hallgatók elhelyezkedését segítő hivatalától:

- Hogy áll az álláskeresés?

- Izé, még sehogy...

- Ebben az esetben, keresse fel ezt a céget - s egy vállalat címét nyújtották át, amit zsebrevágtam és azon nyomban el is feledkeztem róla.
Néhány nap múlva újra megkerestek:

- Mi a helyzet azzal a céggel? Eléggé mérgesen telefonáltak, hogy maga még a felvételire sem ment el.

Valóban, reggeli edzésre mentem a Honbu Dojóba, s teljesen elfeledkeztem a vizsgáról.

- Hát...a helyzet az, hogy...elfelejtettem, ezért nem mentem el...

A hivatal embere leplezetlen döbbenettel nézett rám, ahogy ott hebegtem-habogtam.

- A felvételiről elfeledkezni? Ezt a kifogást! Ilyen még az egyetem történetében nem volt! - háborgott, aztán csak annyit tett hozzá:

- Ez volt az utolsó eset, hogy magát bárhová beajánlottuk.

Abban az időben nem voltak még álláskereső újságok, állásbörzék, csak az egyetemi hivatal, a professzorok, ismerősök ajánlásával lehetett bekerülni a vállalatokhoz. Meglehet, kifogásnak hangzott, de tényleg elfelejtettem a vizsgát.
Fogalmam sem volt, mit tegyek, s lassan eljött az április és vele az egyetemi tanulmányaim vége...
Látva, milyen gondtalanul élem az életem, apám egyszer csak rákérdezett:

- Aztán állásod van-e már?

- Öö, nincs.

- Nos, lassan be kellene fejezni a játszadozást.

Apám minden indulat nélkül mondta ezt, egyáltalán nem látszott haragudni rám, amiért csak aikidózgattam, munka és felelősség nélkül. Talán még nem adta fel végképp az álmát, hogy a rizsboltját a fia viszi tovább.

Egy nap Kisshomaru sensei is ugyanezzel a kérdéssel fordult hozzám:

- Kobayashi, hogy állsz az álláskereséssel?

- Nos, még nincs semmi - válaszoltam.

- Akkor tehát most ráérsz?

- Igen, többnyire...

- Úgy. Volna kedved itt segíteni a dojóban?

Csak később gondoltam bele, de ez volt az a pillanat, amikor az aikido a hivatásommá vált.

Nem tudom, ez az akkori Honbu Dojóra nézve hízelgő avagy sem, de semmiféle papírt nem kellett kitölteni ahhoz, hogy oktatóként az Aikikai alkalmazásába lépjek. Igazából az addigi életem folytatódott, minden változás nélkül.

Amikor én kezdtem, még csak reggel és este, napi két edzés volt, de 1957-ben Kisshomaru sensei kilépett addigi munkahelyéről, hogy minden idejét az aikidónak szentelhesse, az edzések száma napi ötre nőtt, s egyre több meghívás érkezett vidékről is, ahogy az aikido ismertebbé vált.

Az ilyen igényeknek a Honbu Dojo instruktorok kiküldésével igyekezett eleget tenni, s a gyakorlók száma fokozatosan növekedett. Ez volt az aikido ugrásszerű fejlődésének az időszaka. Már diákkoromtól kezdve engem is küldtek ide-oda, tanítottam a Tervezési Hivatal aikido-klubjában, az NHK-nál, az Önvédelmi Erőknél, különböző egyetemeken, s persze a Honbu Dojóban is. A Honbuban akkoriban még hiány volt oktatókból, ezért engem, aki akkor 2. danos voltam és diákként ráértem, gyakran küldtek tanítani.

Ezt az egész folyamatot Kisshomaru sensei irányította, aki még csak a harmincas éveiben járt, és roppant tehetségesen dolgozott az aikido ismertté tételéért.

Élet a Honbuban

A dojóban folyamatosan nőtt a shihanok és az uchideshik száma, pezsgett az élet. Nyoma sem volt a budo-dojókra egyébként jellemző szigorú hierarchiának, nem volt hatalmaskodás - előfordult persze, hogy húztuk, ugrattuk egymást, de sohasem annyira, hogy valaki megbántódjon. Nagyon jó volt a hangulat.

A reggeli fél hetes és a nyolcas edzések egyórásak voltak, amikor ezeknek vége lett, takarítás és mosás következett. Azok, akiknek munkába vagy iskolába kellett menniük, felmentést kaptak ez alól, a többiek maradtak, s a munka végeztével beszélgetéssel, szkanderrel vagy suwari-sumóval töltötték az időt. A suwari-sumo olyan játék volt, amit térdelésben, négyesével játszottunk, akinek a válla vagy a háta földet ért, az vesztett. Ebben a játékban Kisshomaru sensei is gyakran részt vett.

A kamidanát³ is le kellett takarítani, de amikor a senpai-ok utasítására nekiálltunk, időnként felbukkant o-sensei, s ilyenkor nagyon kikaptunk. Kiderült, hogy a kamidanát nem szabad ugyanazal a ronggyal letörölni, amivel a dojo többi részét - ezt persze senki sem mondta el nekünk ...

Jól emlékszem arra, mit mondtak mindig a senpai-ok, amikor valamilyen különösen értelmetlen utasítást kaptunk tőlük:

- Amit én mondok, az olyan, mintha a dojo-cho, Kisshomaru sensei mondta volna. Kisshomaru sensei utasításai olyanok, mintha o-sensei adta volna őket. O-sensei utasításai olyanok, mintha az istenek adták volna ki őket. Most tehát az istenekkel vitatkozol!

Ma már nem sok logikát látok benne, de akkor nem volt nagy öröm ilyen súlyos felelősség alatt dolgozni. (Igazából ezt az érvelést magam is hasznosnak találtam, s használtam is az újoncokkal szemben. Ma azért már nem vagyok erre büszke.)

Oktatási módszertan nem nagyon volt - figyeltük, hogyan tanítanak az idősebbek s abból tanultunk. Abban az időben minden oktató a saját stílusában tanított, nem tehettünk mást, mint hogy utánoztuk őket, s igyekeztünk a látottakat a nekünk legmegfelelőbb módon átvenni. Tohei Koichi shihanon kívül senki sem volt, aki a saját technikáinak és oktatási módszereinek az átvételét megkövetelte volna.

1958 körül felbukkantak az első lányok is az aikidósok között. A legelső, aki az uchideshikhez hasonlóan a dojóban lakott, a kyushu-i Aiki-Manseido vezetőjének, Sunadomari Kanshu shihannak a húga, Sunadomari Fukiko naginata-mester volt, ő néha aikidót is gyakorolt.

Húsz év körüli fiatal lányként hárman jártak aikidózni: Kuno és Okubo kisasszonyok, illetve saját húgom, Kobayashi Tetsuko. Ők hárman a dojo büszkeségei voltak. Nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor egyedüli lányként jelentkeztek egy olyan dojóba, ahol addig csak férfiak gyakoroltak, de sem kitartásban, sem ügyességben nem maradtak el mögöttünk. Igen csinosak voltak, így aztán nem volt olyan bemutató, ahová Kisshomaru sensei ne cipelte volna el őket.

Ha o-sensei a fővárosba jött, ők viselték gondját, ilyenkor o-sensei mindig jókedélyű, felszabadult volt, amiért az uchideshik nagyon hálásak voltak. Nekem o-sensei sokszor mondta, hogy a húgom annyival tehetségesebb és szorgalmasabb nálam, hogy a legjobb volna kicserélni minket ...

Ha más dojókban jártam, többen is rákérdeztek, "Kobayashi-san jól van?", "Persze, semmi bajom!", válaszoltam, mire felvilágosítottak, hogy nem rám, hanem a húgomra gondoltak. Nem kevesen igyekeztek közvetítőnek megnyerni egy-egy randevú megszervezéséhez.

Abban az időben sok fejtörést okozott nekünk e következő dolog. Időnként valaki vidékről a dojóba jött, s azt kérte, a Honbu állítson ki neki egy 10. danos diplomát.
Az ilyen ügyek magyarázata az volt, hogy régen, amikor o-sensei sokfelé tanított az országban, ha valakinek a mozgása, technikája megtetszett neki, néha azt mondta:

- Ez a fiú aztán ügyes! Tíz dant érdemel!

Vagy éppen így szólt:

- Micsoda dobás! Kilenc dant ér!

Az így megdicsért emberek között aztán voltak, akik ezt komolyan vették, s úgy gondolták, akkor ők most valóban erre a magas fokozatra lettek emelve. Ilyen szóbeli fokozat-osztogatást 3-4 dannal is sokszor művelt Ueshiba sensei.

O-sensei ilyen ember volt. Ha valaki megtetszett neki, könnyen kiszaladt a száján, hogy "10 dant érdemel!", vagy "Kilenc dan itt helyben!". Ez az uchideshikre is érvényes volt, fiatalabb koromban magam is jópárszor kaptam 9 meg 10 dant tőle.

Ezek között a vidékről érkezett gyakorlók között nem kevesen voltak, akik vitába szálltak velünk, "Akkor ez most hivatalosan nem ér semmit?!", mondták, vagy "Akkor Ueshiba sensei maga adott nekem 6 dant!", követelőztek. Számunkra ilyenkor először is az volt fontos, hogy ezek az emberek ne kerüljenek o-sensei szeme elé. Néha ez nem sikerült, s ilyenkor o-sensei, miután megtudta, miről van szó, éktelen haragra gerjedt:

- Ha egyszer tőlem kapta, mi az, hogy nem érvényes!? - teremtett le minket.

Az Aikikai szempontjából elfogadhatatlan volt, hogy olyan embereket, akik az aikido alapjaival sem voltak tisztában, 5-6 danra emeljenek. Időnként mégis úgy látszott, nincs mit tenni, elfogytak a lehetőségeink. Végül Kisshomaru sensei azt találta ki, hogy készítettünk különleges, csak o-sensei nevében kiadott diplomákat, amelyek nem az Aikikai hivatalos oklevelei voltak, hanem Ueshiba sensei magánszemélyként írta őket alá. A problémás emberek ezzel elégedettek voltak, s visszatértek városukba.

Ueshiba sensei és Mifune sensei

Az ebből az időszakból származó emlékeim közül talán a legmeghatározóbb az, amikor részt vehettem azon az ebéden, amelyen Ueshiba Morihei sensei és a híres judo-mester, Mifune Kuzo sensei találkoztak.

1958-ban vagy 59-ben történt, a helyszíne pedig Sugiyama Saburo IIdabashiban levő háza volt. Sugiyama úr építési vállalatot vezetett, egy judo-dojo tulajdonosa is volt, s akkoriban az Aikikai elnökségében is helyet foglalt. A találkozóra a budo két nagy alakjának közös akaratából került sor.

Mindkét mester szikrázó tekintetű, erőteljes személyiség volt, akikből csak úgy áradt az a fajta tekintély, ami a saját területükön a legmagasabb szintre jutott emberek sajátja. Mi, jelen lévő fiatalok mukkanni sem mertünk, csak a senseiek poharait töltögettük.

A beszélgetés témájára már nem nagyon emlékszem, de a találkozót követően Mifune sensei az általa gyakran a judo legmagasabb fokaként emlegetett tanítást, mely szerint "ha tolnak, húzz, ha húznak, tolj" kiegészítette azzal, hogy "vagy ha tolnak, fordulj ki", ami szerintem azt mutatja, hogy tetszett neki o-sensei látásmódja.

Amikor a Kodokanban edzettem, sokszor volt alkalmam Mifune senseitől tanulni, s nagy hatást tett rám az a dobás, amit ő levegődobásnak hívott, s egyszerűen a megfelelő időzítéssel operáló, kevés erővel is végrehajtható technika volt. Érthetően nagyon tetszett nekem, aki kisebb voltam a többieknél.

Ueshiba Morihei sensei és Mifune Kuzo sensei találkozása azt hiszem, történelmi pillanat volt, azóta is borzasztóan sajnálom, hogy nem készült róla egyetlen fénykép sem.

O-sensei kíséretében

Nagyon sokszor jutott osztályrészemül a feladat, hogy o-senseit kísérjem különböző utazásai során. Abban az időben a Honbu Dojóban nem volt autó, így o-sensei úgy jutott haza Iwamába, hogy taxival elmentünk vele Shinjukuba vagy Uenóba, s ott vonatra szálltunk át. A vonatok fülkések voltak, így gyorsan találnunk kellett egy olyan fülkét, ahol három fiatal lány utazott, az egyik üres helyre leültetni a senseit, akinek ha jó kedve volt, akkor egy perc múlva már azt hallottuk, hogy "Tudják, amikor én fiatal voltam...", s mi nyugodtan aludhattunk is egészen Iwamáig.

O-sensei kísérete nem volt éppen könnyű feladat, s különösen az első időben, mikor még nem voltam tisztában a fontos dolgokkal, igen sokszor haragítottam magamra őt.

Abban az időben még nem voltak jegykiadó-automaták, jegyet az állomás pénztárában lehetett csak venni. O-sensei persze ezt nem várta meg, hanem egyszerűen jegy nélkül átsétált a peronokhoz vezető kapun, ahol a jegyellenőrzést végző vasutas - talán idős korára való tekintettel - sosem szólt neki. A vele levő uchideshi persze sorbaállt a jegyekért, s mivel o-sensei nagyon alacsony volt, pillanatok alatt szem elől tévesztette őt. Időnként megesett, hogy ilyenkor o-sensei gondolt egyet, s visszament a dojóba, amit az uchideshi csak akkor tudott meg, amikor hosszas kétségbeesett kutatás után odatelefonált. Ilyen dolgok jó néhányszor előfordultak, hiszen senki semmit nem magyarázott el előre, hogy mire is kell odafigyelni, az egyetlen esély az volt, ha az ember megérezte o-sensei hangulatváltozásait.
Mire persze az uchideshi visszaért a dojóba, egy dühös Ueshiba sensei és jókat derülő társak várták ...
Az volt az egyetlen lehetőség a tanulásra, ha olyankor ment az ember, amikor egy senpai is velünk tartott, s árgus szemekkel figyelte idősebb társát, mit hogyan csinál.

Nem volt egyszerű dolog az sem, ha o-senseit edzésre kellett elkísérni. A dojóba érve köszöntünk a többieknek, aztán o-senseinek segítettünk átöltözni dogibe, az utcai ruháját összehajtogattuk, mi is átöltöztünk, s mindezek után illett a sensei előtt a terembe lépni. Fizikai képtelenség volt. Aztán amikor éppen a sensei ruháját hajtogattuk, már a dojóból hangzott fel a kiáltása:

- Hol van már megint az a gyerek?! - s megint jól össze lettünk szidva.

Mikor már meg voltam győződve róla, hogy ez lehetetlen feladat, alkalmam nyílt egy senpait megfigyelni. Ő éppen sensei előtt lépett a terembe! A dojóba megérkezve o-senseit azonnal teával kínálta, s amíg iszogatott, maga gyorsan átöltözött. Utána sensei vécére ment, ezalatt össze lett hajtva az utcai ruhája. Ha késésben volt, megkért valakit a többiek közül, figyeljen Ueshiba senseire, így ő haladni tudott a maga dolgával. Szervezés kérdése volt az egész, bár sok idegeskedés közepette tanultam meg, soha nem felejtettem el ...

Az egyik leglátványosabb kudarcomat Iwamában, o-sensei házában produkáltam.
Fürdőt kellett készítenem senseinek, ami úgy működött, hogy a kútról hordott vizet fát tüzelve melegítettem föl. Városi gyerek voltam, soha nem kellett még nyílt tűzön vizet melegítenem - időnként beledugtam a kezemet, s amikor úgy éreztem, éppen jó, bekiabáltam a házba:

- Sensei, a fürdő kész!

- Jól van akkor - mondta o-sensei, és kiballagott a kádhoz.

Egyszer csak a fürdőszobából o-sensei rettenetes kiáltása hallatszott fel:

- Mi ez? Meg akarsz ölni!?

A fürdőbe rontva azt láttam, hogy sensei anyaszült meztelenül áll a szoba közepén, a fürdővíz a kádban pedig bugyogva forr. Amikor szóltam neki, a víz tényleg pont jó volt, csakhogy elfelejtettem eloltani alatta a tüzet ...

Jó néhány vödör hideg vizet kellett hoznom a kútról, amíg a fürdő hőmérséklete elfogadható lett - ezalatt o-sensei ott vacogott a kád mellett. Ezután még hosszú ideig ha csak eszébe jutott az eset, rögtön mérges lett ...

Megesett az is, hogy o-sensei rám parancsolt, keverjek neki tust a kalligráfiához, aminek neki is álltam, de közben sensei elment vécére, s mire visszajött, teljesen elfelejtette, mire utasított.

- Mit csinálsz? Nincs jobb dolgod?! - pirított rám, ahogy meglátott ott buzgólkodni a tussal. Meglehetősen igazságtalannak éreztem ezt a leszúrást, de hát a tanítvány nem vitatkozik, ugye.

Ha már szóba került a shodo (kalligráfia), őrzök néhányat o-sensei saját kezű műveiből. Kezdettől fogva szerettem volna belőlük, de mivel a sensei közvetlen környezetéhez tartoztam, nem kérhettem ilyesmit tőle. Mikor ráértem, néha beültem a dojo közepére, hogy magam is kalligráfiát gyakoroljak. Egy ilyen alkalommal Ueshiba sensei meglátott, bejött, figyelte egy darabig, mit csinálok, majd azt mondta:

- Kobayashi, add ide az ecsetet - azzal ott helyben négy csodálatos kalligráfiát festett nekem.

Ezen a négyen kívül még egy munkája van a birtokomban. A kudan-beli házunk mögött volt egy étterem, amit néha o-sensei is felkeresett. Ismertem a főnökasszonyt, akivel egyszer zárás után beszélgettünk, s amikor megtudta, hogy Ueshiba sensei tanítványa vagyok, megajándékozott egy kalligráfiával, amit o-sensei adott neki. "Bushin" feliratú, gyönyörű munka volt.

Ahogy korábban már említettem, a házunk mögötti rész afféle vöröslámpás negyed volt, ahová egyszer-egyszer Ueshiba sensei is ellátogatott. Persze ott is éppen olyan spontán módon, időnként teljesen érthetetlenül viselkedett, mint bármikor, így nem csoda, ha többször összekülönbözött a helyiekkel - ami persze végül rajtunk, a kíséretében levő uchideshiken csattant. O-sensei kíséretében lenni nagyon kemény munka volt.

Azzal együtt, hogy o-sensei legendás harcművész volt, meg kell, hogy mondjam, sokszor inkább egy nehéz természetű, akaratos öregúrra emlékeztetett ...

Este, mikor már nyugovóra tért, szerette, ha szamurájtörténeteket olvastak fel neki - mi, uchideshik felváltva végeztük ezt a feladatot. Könyveket egy kölcsönzőből hoztunk, de ügyelnünk kellett arra, nehogy olyan történet legyen, ahol a főszereplő szamuráj elbukik a végén, mert akkor nagyon rossz kedve lett. Sokszor elakadtunk a felolvasás során, amikor régies nevek vagy más nehéz írásjegyek bukkantak föl, de a legkínosabbak a szerelmi jelenetek voltak.

"A törvény elől menekülő, csavargó szamuráj odalépett a fiatal lányhoz, hátulról szorosan átölelte ..." - az ilyen részeket fennhangon olvasni rendkívül kellemetlen volt, de ezekre o-sensei még a szokásosnál is jobban odafigyelt, így nem volt menekvés.

A 60-as évek közepe táján elkezdtek a dojóba reklámlevelek érkezni. Ezeket felbontatlanul a papírkosárba dobtuk, ám egyszer o-sensei az irodába jött, meglátott egy ilyen borítékot a szemétben és óriási kiabálás lett belőle.

- Mit csinál ez a Kisshomaru, semmire sem figyel?! - dühöngött.

Úgy gondolta, felbontatlanul kidobni valaki levelét megbocsáthatatlan sértés az illetővel szemben. Ha Kisshomaru sensei is jelen volt, soha nem szólt semmit - érezhető volt egyfajta távolságtartás apa és fia között.

O-sensei gyakran dühbe gurult, de ez nem tartott nála sokáig. Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor tartósan haragudott volna rám valamiért. Előfordult, hogy többünket nagy hangon leteremtett, majd amikor kettesben maradtunk, halkan azt mondta nekem:

- Az előbbi kiabálás nem neked szólt ám ... - és megnyugtatóan mosolygott.

Az edzések alatt szinte semmit sem magyarázott, "Itt csak sétálj egyszerűen", "Itt meg emeld fel a kezed" - körülbelül ennyi magyarázatot fűzött egy Iriminagéhoz.

Eleinte csak egyszerű technikákat gyakoroltunk, olyanokat, mint Ikkyo vagy Kotegaeshi, aztán később, amikor már bemutatókat is kellett tartani, megjelentek az olyan látványosabb, fordulásokkal végrehajtott dobások is, mint a Kokyunage. A bemutatókon aktívan közreműködő shihanok és oktatók igyekeztek olyan technikákat mutatni, amik lenyűgözték a nézőket.

O-sensei, amikor ilyen Kokyunagékat látott, gyakran kételkedett:

- Így meg lehet dobni egy valódi támadót?

Valóban az volt az érzésünk, hogy ezek a technikák kizárólag a bemutatók kedvéért lettek kitalálva ...

Az ilyen gyakorlatokat először bemutatókon láttuk ugyan, de később kiderült, jól használhatók az állóképesség fejlesztésére, így átkerültek a mindennapi tananyagba is.

Az edzéseken megfigyelhető volt, hogy o-senseinek határozottan rossz kedve lett ha azt látta, hogy tachi-wazát gyakoroltunk. Ez a felismerés azt eredményezte, hogy ha sensei belépett a dojóba, akkor az edzés vezetője abban a pillanatban "Hai, yame!" kiáltással megállította a gyakorlást, ott helyben letérdeltette a résztvevőket s az edzés suwari-wazában folytatódott. Magam is sokszor alkalmaztam ezt a módszert.

Nem tudom pontosan, miért volt ellenére o-senseinek az állásban történő gyakorlás, de talán az lehetett az oka, hogy ő mindig nagy hangsúlyt fektetett a lábak és a csípő edzésére, s arról is meg volt győződve, hogy ha valaki egy technikát suwari-wazában meg tud csinálni, akkor nem okoz gondot neki a tachi-waza sem.

A gyakori edzés megtette a hatását, a suwari-waza kimondottan az erősségemmé vált, ma sem múlhat el edzés anélkül, hogy egyszer legalább ne gyakoroljunk térdelésben. A suwari-wazától megfájdul a térd, sokaknak nehezére esik a fordulás ebben a helyzetben, mégis azt hiszem, az aikidót tanulóknak amennyire csak lehetséges, gyakorolniuk kell ezeket a technikákat is.

O-sensei mélyen vallásos ember volt, saját szobájában gyönyörű kamidana állt, reggelenként pedig sosem mulasztotta el az imádságait. A takarítás után mi is odaültünk a háta mögé, amíg imádkozott. Ennek ellenére sosem erőltette ránk, uchideshikre a saját hitét, egyszer sem próbált meggyőzni minket, hogy mi is higgyünk ezekben a dolgokban. Az egyik legkiválóbb vonása volt ez: azt hiszem, tisztelte bennünk a fiatal, önálló személyiségünket.

Emlékek bemutatókról

1955 júniusában aikido-bemutatót szerveztek a Takashimaya áruház tetején, ami az első, a dojón kívül tartott bemutató volt. Én még teljesen kezdő voltam, így a bemutatón magán nem léptem fel, de segítettem a tatamipakolásban és más apróságokban is.
A bemutató első felében Arikawa Sadateru sensei, Tada Hiroshi sensei és Yamaguchi Seigo sensei vezetésével a tanítványok szerepeltek, azután Kisshomaru sensei, utoljára pedig o-sensei bemutatója kövezkezett. Remek bemutató volt.

Az addigi bemutatók során egyedül Ueshiba Morihei sensei mutatta be a technikákat, tanítványai csak ukeként működtek közre, ekkor azonban Kisshomaru senseinek sikerült meggyőznie o-senseit, így a tanítványok is bemutathatták tudásukat. Úgy hírlett, hosszú és kemény vita volt.

A Takashimaya-beli bemutató szerkezetét Kisshomaru sensei találta ki, s mind a mai napig ez az aikido-bemutatók tipikus felépítése.

1962-ben a Shinjukuban levő Yamano-csarnokban megrendezésre került az 1. Országos Aikido Nagybemutató, ami lökést adott a művészet fejlődésének.

Ezen a bemutatón a következő emlékezetes dolog történt. Tohei Koichi sensei akkor a Honbu Dojo oktatói között a legnagyobb tekintélynek örvendett, s a kezdők között is népszerűvé tette őt az a képessége, hogy világosan, érthetően tudott tanítani. Viszont amiatt, hogy kétségtelenül hajlama volt véleményét másokra ráerőltetni, a fiatalabb oktatók között sokan vegyes érzelmekkel viseltettek iránta.

- Mi lenne, ha megizzasztanánk egy kicsit Tohei shihant? - vetődött fel az uchideshik közti beszélgetés során, s többen közülünk kitalálták, hogy a bemutatón a több támadó elleni védekezés bemutatásakor valóban meg fogjuk támadni Tohei senseit. Én is az összeesküvők egyike voltam ...

Azon a bemutatón a támadásunk egészen más volt, mint az addig megszokott: teljes erővel, minden visszafogottság nélkül rontottunk Tohei senseire, aki nyilvánvalóan azonnal rájött, hogy itt valami nem stimmel. Kuroiwa Yoshio hátulról olyan erővel fogta le, hogy mozdulni sem tudott, mi többiek pedig elölről vetettük rá magunkat. A bemutatótér szélére szorítottuk, ahol már mozgástere sem maradt, ő azonban keményen küzdve addig forgolódott, amíg ki tudott bújni, s végül valamennyiünket megdobott. Nem volt mit szépíteni rajta, teljes vereséget szenvedtünk.

A második nagybemutatót a következő évben Yurakuchóban, az Asahi-csarnokban rendezték meg. Az eseményt az Asahi Shinbun hasábjain hirdették meg, így rengeteg néző gyűlt össze. Tohei sensei végül az egyetemi aikido-csoportok tagjait kiparancsolta a teremből, de még így is sokan kinnrekedtek.

A harmadik alkalomtól kezdve a nagybemutatók színhelye a Hibiya Közösségi Ház lett. Ekkor már a résztvevők száma sokkal nagyobb volt: egyszerű gyakorlóktól a vidéken oktató shihanokig, uchideshikig mindenki roppantul örült a rendelkezésünkre álló hatalmas térnek.

O-sensei persze a bemutatók során is számos problémát okozott. Például ha megérkezett, azonnal a színpadra akart menni, hogy megcsinálja a maga bemutatóját, egyetlen percet sem volt hajlandó várni. A tervezett program szerint természetesen az ő bemutatója az egész műsor utolsó pontja volt, de ez senseit nem érdekelte, hallani sem akart olyasmiről, hogy ő leül és várja a sorát. Márpedig, ha o-sensei megcsinálta a maga bemutatóját, utána már senki sem léphetett fel.
A múltban ez számos alkalommal a bemutató félúton történő befejezését tette szükségessé, ami különösen a vidékről érkezett résztvevők számára volt kellemetlen.

A helyzet megoldására Kisshomaru sensei azt találta ki, hogy o-sensei érkezését amennyire lehet, késleltetni kell.

A terv első pontjaként a bemutató napjának reggelén a dojo valamennyi óráját hátraállítottuk.

- Hé, lassan indulunk? - hangzott o-sensei kiáltása az ajtóból.

- Dehogy, sensei, még korán van hozzá! - válaszoltuk az órára mutatva, ami 1-2 órát késett persze. O-sensei nem tudott mit tenni, visszaballagott a szobájába.

Az akció következő elemeként o-sensei-jel együtt autóba szálltunk, de a sofőr szándékosan kerülő úton vitt minket.

- Mi az? Merre megyünk mi? - dörrent ránk egyszer o-sensei, aki úgy látszik, észrevett valamit. Akkor bizony arra kellett mennünk, amerre ő mondta.

Ha taxiba szálltunk, előtte a taxissal meg kellett beszélni, hogy jókora kerülővel vigyen minket a célhoz.

- A dojóból Hibiyába mióta kell Uenón át menni?! - füstölgött o-sensei, miközben mi csak kínosan mosolyogtunk.

Egyszer persze csak odaértünk, s akkor o-sensei kiállhatott a színpad közepére. Fehér kimonós-fehér hakamás alakja, rendkívül erőteljes, kívülről mégis lágynak, szinte táncszerűnek tűnő technikái olyan érzést keltettek bennünk, mintha nem is ebből a világból érkezett volna, úgy mozgott, mint akit tényleg az istenek szálltak meg...

Az Országos Nagybemutató résztvevőinek a száma évről-évre nőtt, az időtartama egyre hosszabb lett. Amikor o-sensei 1969-ben elhunyt, a következő évben az "Ueshiba Morihei Emlékbemutatót" nagyszabású külsőségek között Kudanban, a Nippon Budokanban rendezték meg, ami azóta is minden évben helyet ad a nagybemutatóknak.

Dicsekvésnek tűnik talán, de a legelsőtől kezdve az összes Országos Nagybemutatón ott voltam, egyetlen egyet sem mulasztottam el.

A 40. alkalommal saját bemutatóm alatt a műsorközlő ezt a szöveget olvasta fel:

"Az első doshu, Ueshiba Morihei o-sensei, a második doshu, Ueshiba Kisshomaru sensei és a harmadik doshu, Ueshiba Moriteru sensei alatt az elmúlt negyven év összes bemutatóján részt vett. Úgy érzi, rajtuk kívül nagy hálával tartozik szüleinek, akiktől ezt az elnyűhetetlen testet kapta, családjának, akik lehetővé tették számára, hogy kedvenc időtöltését, az aikidót életformaként űzhesse, valamint az Aikido Kobayashi Dojo oktatóinak és összes tagjának egyaránt."

Az évek során bárhová is költözött a bemutató, én mindig ott voltam ...

Kisshomaru sensei ezen a nagyszabású bemutatón kívül is, ha lehetőség adódott, az aikido népszerűsítése érdekében gyakran szervezett kisebb bemutatókat.

Egy alkalommal az Önvédelmi Erők⁴ ichigayai laktanyájában rendeztek a budo többféle ágát is felvonultató bemutatót. Ragyogó égbolt alatt, szabadtéren tartott bemutató volt, mi, aikidósok voltunk az elsők a programban.
Kisshomaru sensei, amikor megnézte a helyszínt, közvetlenül a bemutató előtt utasított minket, hogy minden egyes tatamit fordítsunk fel a hátoldalára. A többi csoport tagjai és a nézők azt hitték, elment az eszünk, ahogy ott forgattuk a szőnyegeket, többen nevettek rajtunk.
Amikor az aikido-bemutatónak vége lett, a következő csoport előbb visszaforgatta a tatamit a színére, azután dolgozni kezdett, s ekkor lett világos mindenki számára Kisshomaru sensei bölcsessége. A judóban használatos műanyagbevonatú tatami a tűző napon gyorsan felmelegszik, tíz perc sem kell neki és már olyan forró, hogy mezítláb nem lehet rálépni. A minket követő csoport tagjainak a lábát pillanatok alatt égetni kezdte a tatami, be sem tudták fejezni a bemutatójukat, le kellett menekülniük róla.

Mindannyian nagyon hálásak voltunk Kisshomaru senseinek az előrelátásáért, aki még a Roppongi tűzoltóságnál tartott edzéseken szerzett tapasztalatokat ebben a kérdésben.

Emlékezetes élményeim fűződnek a külföldi bemutatókhoz is.

Mikor a Tokorozawa Dojo háziasszony-csoportjának⁵ tagjaival Szingapúrba utaztunk, bemutatót tartottunk egy áruház megnyitóján. Először kissé furcsa volt a dübörgő diszkózene, de aztán megszoktuk, sőt felvéve a ritmusát még a technikák is jobban mentek.

A német Aikikai 30 éves évfordulóján egy atlétikai csarnokban ezer embernek tartottam edzést és bemutatót, ami tényleg nagy élmény volt ⁶.

Taivanban a bemutatók előtt különféle szertartások vannak, petárdákat durrantanak, népi táncot adnak elő, ezek nekünk, japánoknak meglehetősen szokatlan dolgok.

Talán mind között a legmaradandóbb emlék egy Tajpejben tartott bemutató. A szervező egy elektronikai cikkeket forgalmazó vállalat tulajdonosa volt, s a színpad maga úgy nézett ki, mint egy végkiárusítás helyszíne.
A belépőjegyekre tombolaszámokat nyomtattak, s akinek a számát kihúzták, az hűtőt, tévét, mosógépet nyert - világos volt, hogy a nézők többsége emiatt érkezett. A bemutató alatt is leginkább a kiállított háztartási gépeket mustrálták ...

A bemutató közepén szünet volt, s ekkor olyan dolog történt, hogy szó szerint leültem a megdöbbenéstől: transzvesztita táncosok lendültek a színpadra, akik népszerű japán slágerekre kezdtek táncolni!
"Senki sem fogja már a kezem ...", "Ez Tokió, édesanyám" és más ismerős dallamok csendültek fel, a "hölgyek" pedig táncoltak.

Őket egy Marilyn Monroe-imitátor követte, akinek egy, a színpad alól érkező levegősugárral fellibbentették a szoknyáját.

A bemutatót követően erős ellenérzéseimet hangoztattam a helyi aikidósok vezetőinek, akik elmondták, hogy a tulajdonos az aikido mellett a transzvesztita tánccsoportot is támogatja s ragaszkodott hozzá, hogy ők is fellépjenek.
Beszámolójuk szerint ők mindannyian hevesen ellenezték a tervet, ám mivel a bemutató összes költségét az említett úr állta, végül semmit sem tehettek ellene.

Bizony, bármerre is megyünk, mindig a szponzoré az utolsó szó ...

Gyakorlás, tanítás

Több, mint 15 évig oktattam a Roppongi tűzoltóságon, ahol nem volt dojo, hanem a tetőre fektettünk tatamit, azon folyt az edzés a nap legforróbb szakában, déltől 1 óráig, amikor a műanyag szőnyegekre még ráállni is alig lehetett. Ikkyo vagy más leszorítástechnika gyakorlásakor a tatamira szorított csukló szinte megégett. Mégis, ahogy hosszú időn át nap nap után edzettünk, a végére egészen megszoktam ...
A téli edzéseken persze majd megfagytunk, s ha fújt a szél, a szőnyegek fel-fellibbentek, ami jócskán megnehezítette a gyakorlást. egy különösen szeles napon a szél egyszerűen felkapott néhány tatamit és leröpítette őket a tetőről. Ha esni kezdett az eső, az edzésnek természetesen vége volt, ilyenkor az étterembe mentünk harapni valamit, vagy éppen vettünk egy fürdőt. A tűzoltóknak 3 órára kellett visszatérniük a szolgálati helyükre - bizony, akkoriban még az ő munkájuk is lazább volt.

Azon a napon, amikor Mishima Yukio a Pajzs Szövetség tagjaival betört az Önvédelmi Erők ichigayai kirendeltségére, én pont az Önvédelmi Erők központjában voltam edzést tartani. Rendesen az aikido-klub tagjai délben gyűltek össze ott, de ezen a napon még fél egykor nem volt senki. Ilyesmi ott még sosem fordult elő, fogalmam sem volt, mi lehet ez, amikor 3/4 egykor beesett egy ember, aki levegő után kapkodva közölte Mishima Yukio óriási balhét csinált Ichigayában, ma nem lesz edzés! Ennél többet ő sem tudott.
Ettől kezdve sokkal bonyolultabb lett a hadsereg épületeibe való bejutás.

Oktatói megbízatást kaptam egy taxivállalatnál is. Azt megelőzően több taxist kiraboltak, ezért döntött úgy a vezetőség, hogy a sofőröket önvédelemre tanítja. Az edzés délelőtt volt, de mivel a sofőrök éjszaka a cégnél aludtak, s az első feladat a felébresztésük volt.

- Uraim, ébresztő! Aikidó edzés! - addig kellett kiabálnom, amíg a sofőrök elő nem másztak a hálózsákjaikból. Volt némi morgolódás, de a cég utasításainak nem lehetett ellenszegülni, így hamarosan elkezdődhetett az edzés.

Edzéseket tartottam az NHK (a japán állami tévé) egyik részlegében is, ahol nem volt dojo, hanem egy tárgyalót használtunk erre a célra. Ez a tárgyaló az alkalmazottak pihenőhelyiségeként is szolgált, így nem mindenki örült nekünk felhőtlenül. Ha lehetőség volt rá, inkább a tetőn edzettünk, olyankor ha eleredt az eső, az összes tatamit gyorsan vissza kellett hordani a tárgyalóba.

Tartottam edzéseket az amerikai hadsereg asakai bázisán is. A vietnami háború elhúzódásának időszakára esett ez, amikor az ameriaiak folyamatosan küldték a csapatokat a frontra. A katonák pár hónapot a fronton töltöttek, azután a Japánban lévő bázisokra vitték őket pihenni, továbbképzéseken venni részt. Rövid időről volt csak szó, de az érdeklődők tanulhattak ezalatt aikidót is.

Emlékszem, milyen érzés volt, amikor egy-egy lelkes tanítványom egyszer csak nem bukkant fel többet, s később az ismerőseik elmondták, hogy az illető elesett a fronton.

Az Asaka bázison aikidót és karatét oktattak. A karatésok időnként megnézték az edzésemet, ilyenkor az arcukról csak úgy sugárzott a lekicsinylés. Sosem álltak fel, hogy kihívjanak, vagy ilyesmi, de érezhető volt a feszültség a levegőben tudtam, ébernek kell lennem.
Egy nap az edzés véget ért, s a zuhanyzóba mentem. A karatésok is éppen zuhanyoztak, heten vagy nyolcan lehettek, s amint megláttak, azonnal teljesen körbe vettek, ott álltam középen csupaszon. A pont előttem álló nagydarab fekete fiú hirtelen mindkét kezét ökölbe szorítva küzdő állásba helyezkedett - gyorsan körbepillantottam, a többiek is ugrásra készen álltak!
A szűk zuhanyzóban nem volt mozgástér, világos, hogy előre eltervezett akcióról volt szó. Átvillant az agyamon, hogy hátrálni hiba lenne, így hát előrelendültem és - azért nem túl erősen - övön alul meglegyintettem az előttem álló fickót. Egy pillanatig néma csönd támadt, majd hirtelen hatalmas nevetés robbant ki: ezt a dolgot számomra is váratlanul rendkívül viccesnek találták, mikor elült a nevetés, a hangulat feloldódott, sorban kezet fogtak velem, s attól a naptól kezdve igen néppszerű lettem a karatésok körében is: ha csak megláttak, már nagy hangon üdvözöltek is.

Kudarcok

Majdnem elsüllyedtem a szégyentől, amikor tanítványaim diplomáit, amelyeket már nagyon vártak, elhagytam egy vonaton. Mikor előadtam a problémát a Honbuban, kijelentették, nem lehet a diplomákat újra kiadni, de azután mégis elkészítették őket, s tanítványaim rendben megkapták mindet.

Egy másik alkalommal Kisshomaru senseit kísértem el egy kurzusra, s otthon felejtettem a sensei hakamáját. A sensei végül az én hakamámban lépett ki a tatamira, bár a mérete egyáltalán nem volt jó - nagyon kínosan éreztem magam.

Az oktatói munkám sem volt mentes persze a balfogásoktól, amelyek között messze a legrosszabbak az általam okozott sérülésekhez kapcsolódtak. Ifjúkoromban az edzések alatt mások tanításánál jobban érdekelt az, hogy én magam gyakorolhassak, majd szétvetett az energia, meglehetősen erős voltam. A rögzítéseket, leszorításokat kímélet nélkül hajtottam végre, a dobásoknál nem fogtam vissza magam, fel sem merült bennem, hogy kontrollálnom kellene az erőmet.
Nem volt csoda tehát, hogy időről időre baleseteket okoztam.

A Yurakucho-beli dojóban történt, hogy egy tanítványom, aki még csak akkor végzett a középiskolában, úgy beverte a fejét, amikor megdobtam őt, hogy rögtön elájult. Ki kellett hívnom a mentőket, nagyon bántott a dolog.

Egy héttel később újabb baleset történt, ezúttal egy lány sérült meg, aki ugyancsak a fejét verte be. Ismét a mentőket kellett hívnom.

A második eset után két héttel újabb baleset történt. A részletekre már nem emlékszem, de megint a mentők jöttek.

Az első alkalommal Kisshomaru sensei csak annyit mondott:

- Megesik az ilyen.

Másodszor már szigorúbb arcot vágott, ahogy így szólt hozzám:

- Előfordul. Azért figyelj oda jobban.

A harmadik eset után rám förmedt:

- Mégis, mit művelsz te ott?!

Ma már talán más lenne a helyzet, de abban az időben senki sem csinált ezekből nagy ügyet, végül megúsztam az egészet.

Ezzel együtt valószínűleg túlságosan vad stílusban tartottam akkoriban az edzéseket, az is a fülembe jutott, hogy az általános minisztériumban levő dojo tagjai azt kérték a Honbu Dojótól, küldjenek valaki mást helyettem, mert nem tetszettek nekik az edzéseim ...

A Honbu Dojo Otsukában dojót létesített és engem bíztak meg a feladattal, hogy odaköltözzek és vezessem az edzéseket. Viszonylag hosszú ideje folyt már az oktatás, de a taglétszám csak nem akart növekedni. Oyama úr, egy bankfiók vezetője, akit a dojo ügyeinek az intézésére kértek fel, igazi maximalista volt, gyakran tett nekem szemrehányásokat emiatt. Ő a Meiji Egyetem judoklubjának volt annak idején tagja, magasan fölöttem járt persze, így nem voltam abban a helyzetben, hogy vitatkozzak vele.

Két év telt el, de a tanítványok csak nem akartak gyűlni.

- Kobayashi, biztos, hogy a módszereiddel van valami gond! - füstölgött Oyama úr.

Ott, a jelenlétemben felhívta a Honbu Dojót:

- A maguk Kobayashija nem nagyon veszi komolyan az oktatást. Küldjenek helyette valaki mást!

A vonal túlsó végén Kisshomaru sensei volt, aki így válaszolt:

- Az ilyen keményfejű embereknek is megvan a maguk értéke.

Ezzel meg is menekültem. Azt hiszem, ez a kijelentése sokat segített abban, hogy az lettem, aki vagyok.

Az 50-es évek végén, 60-as évek elején az aikido még nem volt különösebben ismert, így ha edzőtermet akartunk biztosítani magunknak nem tehettünk mást, judo- vagy karate-dojókba kellett elmennünk és a segítségüket kérnünk. Ilyenkor gyakran kértek tőlünk bemutatót, aminek persze eleget kellett tennünk.

Itt jött az én szerepem, aki fiatal voltam, keményen meg tudtam dobni az embereiket, amivel úgy gondoltam, sikerül jó benyomást keltenünk. A bemutató alatt valóban elismerő visszajelzéseket kaptunk, s lehet, a lelkük mélyén tetszett is nekik az éppen megismert aikido, ám a kérésünkre újra és újra csak ez a válasz érkezett:

- Számos körülményt figyelembe véve úgy látjuk, most mégsem tudjuk a dojót kiadni Önöknek.

Eleinte nem fért a fejembe az ügy, de aztán lassan világossá vált minden.

Ellenfeleim a judo és a karate lelkes gyakorlói voltak, akik életüket választott művészetük tanulásának szentelték, s erre igen büszkék is voltak. Ezeknek az embereknek a számára az, hogy valaki egy másik budóból leteríti őket, a körülményektől függetlenül megalázó volt, aláásott sokmindent, amiben hittek. A tény pedig, hogy mindez nézők előtt történt, nem tette könnyebbé a helyzetüket. Én meg fiatal voltam, nem volt képzelőerőm ahhoz, hogy megértsem a lelkivilágukat, úgy gondoltam, ha azt akarják, dobjam meg őket, legyen hát úgy.

Miután erre rájöttem, változtattam a taktikámon. Igyekeztem elkerülni azt, hogy egyértelműen leterítsem őket, csak addig mentem el, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy világos legyen, sikerült a technika.

Megértettem a budo egy fontos elvét: a technikát mindig az adott ellenfélhez kell igazítani.

A judóban például nincs suwari-waza, ezért még egy nagyobb ember ellen is volt esélyem, ha térdelő helyzetbe tudtam hozni őt.
A karatéban nincsenek hátulról érkező támadások, ők mindig meglepődtek egy hátsó fojtástól.
A kendósok érdeklődését a jo-technikák keltették fel, különösen a hasso tetszett nekik.
Általában igaz, hogy minden harcművészt azzal lehet leginkább megfogni, ha olyasmit mutatunk neki, ami a saját budójában nincs.

Taktikám része volt, hogy amikor a karomat ragadták meg, függetlenül attól, hogy ebből a támadásból rengeteg technikát ismertem, úgy tettem, mintha azon erőlködnék, hogy kiszabadítsam a karom, a aztán egy irányváltással kibillentettem az ellenfelem, de csak annyira, amit rajta kívül senki sem vett észre. Sosem mulasztottam el hozzátenni persze valami ilyesmit:

- Ez aztán kemény fogás volt, látszik a judo-tapasztalat! - hogy legyezgessem az illető hiúságát.

A budóban járatos ember, ha az egyensúlyát veszni érzi tudja, vereséget szenvedett, én pedig ezzel el is értem a célomat, többre nem volt szükség.

¹ Senpai: idősebb, tapasztaltabb tanítvány. Nem csak a budóban, de vállalatoknál, egyetemeken is gyakran használt kifejezés. (SzB)

² Randori: szabad küzdelem a judóban. (SzB)

³ Kamidana: Szó szerint "az istenek polca". A dojo tiszteleti része, ahol kalligráfia, ma már o-sensei képe, a japán dojókban shinto oltár van. (SzB)

⁴ Önvédelmi Erők: A japán hadsereg hivatalos neve. A háború után Japán nem állíthatott fel újra hadsereget, kizárólag önvédelmi célra szervezhetett haderőt. Ez az Önvédelmi Erők (Jieitai), amely mára 240 000 katonával és közel 50 milliárd dollárnyi költségvetéssel felülmúlja pl. Nagy-Britannia hadseregét. (SzB)

⁵ Háziasszony-csoport: Japánul fujin-kurasu. Több oktató is tart speciális, délelőtti edzéseket, amelyeket főként háziasszonyok látogatnak (Japánban a nők jellemzően nem dolgoznak a férjhezmenetelük után). (SzB)

⁶ Azon az eseményen Magyarországról öten részt vettünk, köztük oktatóink közül Skuczi László és Szeltner Zsolt, na meg én. Nekünk is nagy élmény volt. (SzB)