2. Akikkel az aikidóban találkoztam

Az alapító, Ueshiba Morihei

Az alapító mesterrel, Ueshiba Morihei senseijel néhány nappal azután találkoztam először, hogy elkezdtem aikidót gyakorolni. Alacsony volt ugyan, de széles vállaival mégis erőteljes embernek látszott.
Akkoriban Iwamában lakott, de időnként a fővárosba jött s ilyenkor gyakran felbukkant a dojóban is. Én, aki akkor kezdtem, gyakran tűnődtem azon, milyen is lehet az aikido alapítója, és valóban, várakozásaimnak megfelelően egészen mesébeillő öregapónak látszott ...
Amikor a Honbuba látogatott, az uchideshik mind a bejárat előtt sorakoztak fel. O-sensei mozgása korát meghazudtolóan könnyed volt, s néha magába a dojóba is bejött, ahol az edzés folyt. Ilyenkor az edzést azonnal félbeszakították, mindenki seizába ült ott, ahol éppen volt, az alapító pedig, ha úgy hozta a kedve, szóba elegyedett velünk.

- Mindenki egészséges? - kérdezte, egyáltalán nem keltve félelmetes ember benyomását.

Igazából a szemei árulták el, hogy nem mindennapi ember, nem olyan, mint bármelyikünk nagypapája: egészen különös fényük volt, olyan érzése lett az embernek, hogy mindent folyamatosan figyel, ami körülötte történik.

A dojóban gyakran beszélt hosszasan a Kojikiről és az Omoto-vallásról [1], s egyszer megesett, hogy már nem nagyon bírtam tovább az ülést és azt gondoltam: "Bárcsak abbahagyná már!", amikor is hirtelen elhallgatott és egy szót sem szólt többet. Ma már persze sajnálom, hogy nem értettem jobban azt, amiről magyarázott...

Sokszor maga vezette az edzést, személyesen mutatva be a technikákat. Általában ukeként a körülötte figyelő uchideshiket hívta ki, de előfordult, hogy a kezdők közül szólított fel valakit. Edzésen szinte semmit sem magyarázott, a régi típusú "figyelj és tanulj" jellegű oktatást valósította meg.
Számos alkalommal lehettem az ukéja, jól emlékszem, mennyire jellegzetes volt az az erő, amivel a földhöz csapódtunk: a gyomrom szinte egy csomóvá ugrott össze a becsapódástól. Tényleg olyan volt, mintha hatalmas erővel dobtak volna meg. Akkortájt o-sensei már 70 körül járt, a technikái egészen lágyak, erőfeszítés nélküliek voltak, ezért is lepődtem meg a földet éréskor annyira. Belegondoltam, mi lenne, ha tényleg meg akarna dobni ...

Néha Iwamából telefonhívás érkezett:

- Beteg vagyok. Valaki jöjjön le.

Ilyenkor megkérdeztek minket, ki utazik Iwamába - jó néhányszor én voltam az, aki ment. Első alkalommal, amikor odaértem, az fogadott, hogy o-senseinek kutya baja, a kertjében dolgozgatott vidáman.

- Hahó, fiam, jó, hogy jöttél! - kiáltotta nevetve, - figyelj csak, micsoda finom dolgot kaptam valakitől!

S valami süteményfélét vett elő, kettéosztotta és elrágcsáltuk ... Fokozatosan megértettem, hogy amikor Ueshiba sensei egyedül érezte magát és társaságra vágyott, betegségre hivatkozva telefonált, és már jött is egy uchideshi.

Az ötvenes évek közepétől minden évben kora tavasszal az aikidóval kapcsolatban állók a Honbu Dojóban gyűltek össze és egyhetes kurzust tartottak dan-fokozatúaknak. A Honbu Dojo tanárain túl rendszeres vendég volt Sunadomari Kanshu sensei Kyushúról, Tanaka Bansen sensei Osakából, Hikitsuchi Michio sensei Wakayamából, a Tohokuból Shirata Rinjiro sensei, Otake sensei, o-sensei egykori tanítványai az ország minden részéből eljöttek és együtt gyakoroltak.
Az utolsó napot parti zárta, ahol vendégként megjelent Shioda Gozo sensei, a Katori Shinto-ryu képviseletében Sugino Yoshio sensei, a ninjutsutól Fujita Saiko sensei, Matsui Kenshu sensei az iaidóból, és még több harcművész az aikidón kívülről. Jelen voltak néhányan Ueshiba sensei egykori katonai és tengerészeti iskolai diákjai közül is.
Ilyenkor a Honbu rendes edzései szüneteltek, de egy alkalommal Kisshomaru sensei erről teljesen megfeledkezett, és megbízott, tartsak edzést egy hölgynek, aki különórákat vett a dojóban.
Az utasításnak megfelelően gyakoroltam az illető hölggyel (aki egyébként egy befolyásos vállalatvezető felesége volt), amikor a folyosón o-sensei sétált el, és észrevette, hogy valakik a dojóban edzenek. Ilyenkor, ha engedély nélküli különedzésen ért valakit, általában nagy kiabálással kiparancsolta a vétkest a teremből, most is belépett, de amikor meglátta, hogy egy hölgy az egyik bűnös, ahogy kinyitotta úgy be is csukta a száját, sarkon fordult és kiviharzott.

Ebben az időben o-sensei bemutatókon gyakran bevetette azt a technikát, amikor megfogta egy bokuto egyik végét, a másik végét pedig fiatal tanítványai ragadták meg és próbálták teljes erővel eltolni az egyik irányba, ő pedig erőlködés nélkül tartotta azt, hogy aztán egy mozdulattal a földre terítse az egész társaságot. Magam is sűrűn részt vettem ebben a gyakorlatban, elképzelni sem tudtam, hogyan csinálhatja. Nyilvánvaló volt, hogy a csípőjének a pozícióján alapult a dolog, ám hogy azon túl hogyan működött, az a mai napig rejtély számomra...

O-sensei 1969. április 26-án hunyt el, de néhány héttel azelőtt hazaengedték a kórházból és a dojóban levő szobájában helyezték el a betegágyát. Mi, oktatók felváltva vigyáztunk rá.
Nekünk persze napközben kemény edzéseink voltak, éjjel pedig sensei mellett őrködtünk, s a végén már akárhol, akármikor elaludtunk. Egy alkalommal sensei reggel így zsémbelődött:

- A ma éjjeli fickó horkolásától egy szemernyit sem tudtam aludni!

Emlékezetes számomra ebből az időből az, hogy amikor o-sensei a dojóba indult, a lépcsőn egy uchideshinek kellett támogatnia őt,

- Beteg vagyok, nagyon beteg vagyok - ismételgette.

Amint azonban belépett a terembe, a dereka kiegyenesedett, s úgy mutatott be technikákat, mintha makkegészséges volna. Ám az edzés végén egy lépést tett csak a dojón kívül és már ugranunk kellett, hogy el ne essen.

Egyszer o-sensei közölte, vécére kell mennie, én pedig segíteni akartam neki felállni, a háta mögé nyúlva igyekeztem megmozdítani őt, de akárhogy erőlködtem, meg se moccant. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas követ próbáltam volna elmozdítani.

- Sensei, nem megy! - mondtam kétségbeesetten.
- Jó, jó, csak egy kis ki-t gyűjtöttem - válaszolta, és ellazította a testét.

Ebben a pillanatban egészen könnyű lett, s fel tudtam segíteni az ágyból. Immár sokadszor értettem meg, mennyire nem mindennapi ember tanított minket. 86 éves volt ekkor.

---

Ueshiba Kisshomaru, dojo-cho

Az alapító fia, Ueshiba Kisshomaru sensei sovány volt, vastag, fekete keretes szemüveget hordott, sokkal inkább tudósnak nézett ki, mintsem harcművésznek.

Elképesztően bírta az alkoholt. A legrosszabb az volt, amikor ő, Tohei sensei és az iwamai Saito sensei együtt voltak. Az ivás kora este kezdődött, amiben nekünk, fiatal uchideshiknek is részt kellett vennünk, de úgy oldottuk meg, hogy felváltva ültünk velük, így egyrészt egy embernek nem kellett annyit innia, másrészt időnként aludhattunk egy kicsit. Ha valaki nem bírta tovább, felébresztette a váltást.
Számomra, aki akkor még nagyon rosszul bírtam az ivást, ez igazi kiképzés volt. A hajnalig tartó ivászat után fél hétkor reggeli edzés - a többi résztvevő azt hiszem, rosszul volt a belőlünk áradó szagtól.

1954 vagy 55 körül a Yoshinkan pompás új dojót épített Iidabashiban, nagyon jól ment nekik. Ezzel szemben a Honbu Dojo düledező faépület volt, amelyben ráadásul szükséglakásokat alakítottak ki, a közfalak rémes állapotban voltak, a tatami rongyos volt, s alig néhányan edzettek csak ott. Az újságok aikidóval kapcsolatos híradásai kizárólag a Yoshinkannal foglalkoztak, mindez nagyon lesújtotta Kisshomaru senseit.

Kisshomaru sensei ettől kezdve az Aikikai PR-ját arra építette, hogy "az aikidót Ueshiba Morihei alapította". Gyakran hangoztatta: "Az aikido annyi, mint Ueshiba", sorban kereste fel o-sensei háború előtti tanítványait, ismerőseit, a támogatásukat kérve. Ha szükséges volt, mi is elkísértük, sokszor aikido-bemutatóra is sor került. Hihetetlen erőfeszítéseket tett, s a sajtó lassan felfedezte o-senseit, egy idő után, ha aikidóról volt szó, már ő jutott mindenki eszébe. Elképesztő testalkata, a tekintete, járása a filmesek, fotósok kedvenc témája lett, a fiatal újságíróknak olyan volt ő, mint egy megelevenedett szereplő a Kojikiből, vagy egy shinto legendából.
Gyakran megesett, hogy bemutatón a fotós azt kérte, ismételje már meg a legutolsó technikát.

- Persze, rendben van - mondta o-sensei, és csinált egy teljesen más dobást.

Ez számtalanszor megtörtént, mire az operatőr megértette, miről van szó.

O-sensei neve lassan ismertté vált. A következő nap fotókkal bőségesen illusztrált cikk jelent meg "Ueshiba Morihei és spirituális harcművészete, az aikido" címmel, s Kisshomaru sensei kedve egyből jobb lett. A híradásokból sokan, akik még a háború előtt tanultak nála, tudomást szereztek o-sensei tevékenységéről, sorban érkeztek a telefonok, levelek, tisztelgő látogatások.

Ueshiba Kisshomaru sensei 1999. január 4-én hunyt el. December utolsó napjaiban feleségemmel együtt a kórházban meglátogattuk őt.

- Jól nézel ki, Kobayashi, te mindig egészséges vagy - mondta, - de én is hamar talpraállok, aztán a dojóban találkozunk!

Az utolsó beszélgetésünk volt. Távozóban feleségem, mintha csak megérzett volna valamit, hirtelen a senseihez fordult:

- Sensei, hadd szorítsuk meg a kezét!

Ott álltunk egymás kezét fogva. Ekkor láttam utoljára Kisshomaru doshut, aki az első ukemitől kezdve tanítóm volt.

A Honbu Dojo akkor, amikor én kezdtem, jelentéktelen, kis edzőterem volt, amelyből mára a világszerte jól ismert aikido központja lett. Lenyűgöző teljesítmény volt ez az ő részéről. Erre senki más nem lett volna képes.

Amikor Tohei Koichi shihan megalapította a Shinshin Toitsu aikidót, a Honbu instruktorainak és tanulóinak nagy részét magával vitte, ami mind szellemileg, mind gazdaságilag nagy csapás volt. A vidéki dojók és szövetségek tagjai azonban kiálltak Kisshomaru, a második doshu mellett és az Aikikaiban maradtak. Ez egyszerre szólt Ueshiba Morihei emlékének és annak a fáradhatatlan igyekezetnek, amivel Kisshomaru sensei látogatta a vidéki edzőtáborokat, dojo-megnyitókat, bemutatókat. Rengeteg személyes ismerőse, barátja volt. Híres volt nyitottságáról, arról, hogy mindig kíváncsi volt a többiek véleményére, mindent elkövetett az aikido fejlődéséért.

A shihanok, akik Amerikában, Európában tanítottak, szintén Kisshomaru sensei mögött sorakoztak fel, biztosították őt hűségükről. Ekkor lett világos, mennyire szilárd alapokon áll az Aikikai.

Kisshomaru sensei ezt követően kialakította az Aikido-nagybemutatók hagyományát, rengeteget utazott külföldre tanítani, s 1976-ban, a Nemzetközi Aikido Szövetség első kongresszusán a szervezet örökös elnökévé választották. Japánban és a világon nagyon sokat tett az aikido fejlesztéséért, amiért is 1995-ben magas állami kitüntetésben részesült a japán kormány részéről.

Ma az aikido Ueshiba Moriteru, a harmadik doshu vezetése alatt ismertebb és népszerűbb, mint valaha. Nagyon jó ezt látni.

---

Tohei Koichi, shihan-bucho

Tohei Koichi sensei, aki ma a Ki Szervezet vezetője, a Honbuba való belépésemkor éppen távol volt, Hawaii-ban oktatott. Néha mutattak nekünk leveleket, amiket ő küldött, edzéseken készült fényképekkel, amiken hatalmas termetű emberekkel gyakorolt. Fél évvel később tért haza, ekkor vettem részt az első edzésén. Nagyon világosnak és érthetőnek éreztem az oktatási módszerét, amit ő aiki-taisónak nevezett, Nikyo-undo, Kotegaeshi-undo, Ikkyo-undo, tenkan, kaiten, irimi és más alaptechnikák sorozatából állt. Ezt a módszert a Hawaii-szigeteken fejlesztette ki, ahol egyszerre nagyon sok embert kellett tanítania.

Abban az időben Kisshomaru sensei és a többi oktató a saját, egyéni stílusukban tanítottak, nem volt egységes módszertan. Úgy gondoltam, Kisshomaru sensei technikái és mozgása tekinthető kihonnak, de mások edzésein az illetők technikáit igyekeztem utánozni. Tohei sensei oktatási módszere könnyen érthető és nagyon logikus volt, amihez roppant meggyőző fizikai ereje is járult, amely nagy hatással volt ránk, fiatal uchideshikre.

Az a történet járta, hogy amikor Amerikában volt, meghívták az Országos Judo-bajnokságra aikido-bemutatót tartani, s a tolmács minden előzetes megbeszélés nélkül azt találta ki, hogy az első öt helyezett versenyző ellen sensei egyszerre álljon ki, bizonyítandó az aikido hatásosságát. Tohei sensei sikerrel megdobta mindegyiküket, amit a tévé is bemutatott, s az aikido neve széles körben ismertté vált.

Egyszer Masariki Shotaro, a Yomiuri Shinbun akkori főszerkesztője a Honbu Dojóba látogatott és megtekintett egy bemutatót. A bemutató után felajánlotta, hogy amennyiben valaki kiáll Rikidosannal, az akkori legismertebb pankrátorral egy mérkőzésre, akkor ahol csak tudja, segíteni fogja az aikidót. A bemutatón ukeként magam is részt vettem, így jól hallottam, hogy Tohei sensei visszautasította az ajánlatot azzal, hogy az aikidóban nincs verseny. Később kiderült, hogy Hawaii-ban senseihez járt tanulni egy pankrátor, aki már többször legyőzte Rikidosant, aki állítólag amikor erről értesült, már nem feszegette tovább a mérkőzés kérdését.

Tohei sensei minden évben néhány hónapot Hawaii-ban és Amerika más részein töltött, ahol az aikido egyre népszerűbb lett, de senseinek Japánban is jelentős tábora alakult ki.

Gyakran kísértem el Tohei senseit a segítőjeként, sok időt töltöttünk együtt. Ha a Yurakucho-beli dojóba mentünk, taxival tértünk vissza, de minden alkalommal kiszálltunk Yotsuyában, ahonnan egyedül kellett a Honbuba visszasétálnom. Az idősebb uchideshik, amikor elmondtam nekik, jót nevettek, "Világos, mint a nap!", mondták. Nekem is az volt az érzésem, hogy sensei randevúra igyekezett ilyenkor...

1969-ben Tohei senseit a legmagasabb fokozatra, 10. danra emelték, Amerikáról és Hawaiiról pedig mindenki csak "Tohei-birodalom"-ként beszélt, olyan nagy volt ott a befolyása. Amerikában senki nem oktathatott úgy, hogy nem kapott erre előzetesen engedélyt Tohei senseitől.

O-sensei 1969. április 26-i halálát követően Tohei sensei a Honbuban shihan-bucho (az oktatók feje) lett, s még ebben a minőségében megalapította a Ki-no-kenkyukait az Aikikaitól függetlenül, fokozatosan eltávolodva a Honbutól.
1974. március 31-én délelőtt 10 óra körül Tohei sensei lemondott a tisztségéről, az oktatók és tagok több, mint felének a társaságában búcsúlátogatást tett Kisshomaru senseinél és elhagyta a Honbu Dojót. A fiatalabb oktatók nagy része vele tartott - ilyen nagy hatású személyiség volt.

Ebben az időpontban éppen a Honbu irodájában volt dolgom. Kis idő múlva belépett Kisshomaru sensei. Mikor meglátott, egészen halkan, megtört hangon azt kérdezte:

- Kobayashi, hát te itt maradtál?

Emlékezetes számomra az a pillanat.

Tohei sensei erőteljes technikái, a ki-ről való, mindenki számára könnyen érthető magyarázatai valóban lenyűgözőek voltak, a legtöbbünknek nagyon tetszettek, mégis azt gondolom, hiba volt nem figyelni a hagyományra, hátat fordítani a második doshunak. Gyakran eszembe jutott apám is, aki ősei útját járva lett kereskedő. Úgy döntöttem, hogy az úton maradok.

Többen azok közük, akik akkor Tohei Koichi senseit követve távoztak, azóta már visszatértek az Aikikaihoz. Ezek egyike volt az Egyesült Államokban, Chicago-ban dojót építő és ott tanító Toyoda Fumio is, aki AAA (Aikido Association of America) néven hozta létre szervezetét, amely az USA egész területén és Európában is aktív.
18 év után, Ueshiba Kisshomaru doshu temetésén találkoztam ismét Toyoda úrral, akivel beszélgetve úgy döntöttünk, együttműködést alakítunk ki szervezeteink között. Azóta meghívásuknak eleget téve már magam is, a fiam, Hiroaki, Hatayama sensei is jártunk náluk, Toyoda shihan pedig többször érkezett hozzánk tanítványai kíséretében közös rendezvényekre, edzőtáborokra.
Három évvel ezelőtt Toyoda sensei rövid betegség után elhunyt, ám az együttműködés az Aikido Kobayashi Dojo és az AAA között még az addiginál is szorosabban folytatódik.

---

Akik még tanítottak

Saito Morihiro sensei

Saito Morihiro sensei főállásban az állami vasútnál dolgozott, amúgy pedig az Iwama Dojo területén lakott, feladatai közé tartozott az o-senseiről való gondoskodás, a dojo igazgatása, az Aiki Jinja felügyelete, valamint az oktatás is.
Saito senseijel főleg akkor találkoztam, amikor o-sensei kíséretében Iwamában jártam, illetve az iwamai aikido-ünnepség körüli teendők során. Ilyenkor persze mindig o-sensei is jelen volt, így nem nagyon volt alkalmam Saito sensei edzésein részt venni.

Amikor o-sensei elmúlt 75 éves, a mozgása és a technikái körívesebbek, lágyabbak lettek. Kisshomaru sensei alkalmazkodott ehhez, maga is megváltoztatta a technikáit. Ezzel szemben Saito sensei, aki még akkor tanult az alapítótól, amikor az egészséges és erőteljes volt, kitartott ennél a stílusnál.

Iwamában élt az alapító mester, ott volt az Aiki-szentély is, Iwama így bizonyos értelemben valóban az aikido központja volt, ahol az "aikido eredeti hagyományát" őrizték.

Az iwamai dojo igen tágas volt, ami ideális a fegyveres gyakorlás szempontjából. O-sensei a fegyveres technikák terén is éppen olyan volt, mint másban: úgy és azt tanított, ahogy éppen eszébe jutott, ugyanaz a forma másnap már teljesen máshogy nézett ki. Ahhoz, hogy ezeket a gyakorlatokat rendszerezve, érthetően lehessen oktatni, Saito sensei tehetsége és szorgalma kellett. Ő hosszú éveken keresztül o-sensei mellett tanulva megfigyelhette és megérthette a fegyveres technikáit is.

Amikor Saito sensei egy, a ken- és jo-technikákról szóló könyvet írt, a kiadás körüli munkákban tanítványom, Igarashi Kazuo segített neki. Ő megmutatta nekem a könyvet és feltűnt, hogy o-senseiről egyetlen kép sincs benne.
Ezt megemlítettem Saito senseinek is, aki elmondta, hogy neki nem nagyon vannak fényképei az alapítóról: amikor nála tanult, a fényképezőgép is, a film is drága dolognak számított, nem igazán volt ilyesmi az átlagos emberek birtokában.
A 2. kötet készítésekor magam ajánlottam fel o-senseit ábrázoló fényképeimet, amelyek aztán be is kerültek a könyvbe.

Kettőnk jó kapcsolatának köszönhetően a Kobayashi Dojóban kezdettől fogva tanítottuk a fegyveres gyakorlatokat, amit Saito sensei igen nagyra értékelt. Ma, ha külföldre megyünk oktatni, az edzőtáborok valamennyi résztvevőjénél ott a jo és a bokken - ez nem lenne így Saito sensei munkássága nélkül.

Arikawa Sadateru sensei

Abban az időben, amikor én kezdtem, Arikawa sensei munka mellett élt és edzett a Honbu Dojóban, kizárólag a reggel fél hetes edzéseken lehetett vele találkozni.

Sensei az edzésein a kezdőket éppen olyan keményen dobta meg, szorította le, mint bárki mást, így egy idő után nem nagyon akart vele dolgozni senki, kivéve a gyanútlan teljesen kezdőket és az uchideshiket.
A legrosszabb az volt, amikor olyan furcsán alulról felfelé nézve halkan kuncogott: ilyenkor már csak annyit tehetett az ember, hogy imádkozott, ne sérüljön meg.

Én akkoriban igen hajlékony és az ukemiben meglehetősen ügyes voltam, így sokszor kijelölt magának bemutatópartnerként.
Arikawa sensei szeretett beszélni, nagyon sok budóval kapcsolatos történetet hallottam tőle.

Tada Hiroshi sensei

Tada Hiroshi sensei volt az, aki amikor először a Honbu Dojóban jártam aikidót nézni, az edzést vezette. Egy csupasz, pislákoló villanykörte alatt úgy tíz emberrel gyakorolt. Az edzés végén odajött hozzánk és csak annyit mondott: "Ha tetszett, gyertek!" - egyetlen szót sem az aikidóról, a technikákról.

Tada sensei hihetetlenül keményen, önmagát nem kímélve edzett. Akár bokutóval vágott, akár fekvőtámaszt vagy felülést csinált, ezer alatt sohasem állt meg. Mikor az edzésnek vége volt, velünk, uchideshikkel suwariwaza Ikkyót vagy egy másik technikát még egy ezres sorozatban végigcsinált. A dojóban volt egy nagyon vastag, nehéz gyakorlóbokken - egyedül Tada sensei volt képes azt félkézzel meglendíteni és tetszőleges helyen megállítani.

Bemutatón ha ukéje voltam, olyan erővel repített el, mintha ágyúból lőttek volna ki, s a becsapódás mindig fájdalmas élmény volt.

Az utcán sétálva is csuklólazító gyakorlatokat végzett, néha minden látható ok nélkül aikido-technikára emlékeztető mozdulatokat tett. Ha a Tenpukai vagy az Ichikukai² szemináriumaira mentem, mindig találkoztam senseijel, nagyon sokat tanult ott is.

Később Olaszországba ment tanítani, ahol a számos nehézség ellenére is bámulatos munkát végezve tette népszerűvé az aikidót.

Jó régen történt, hogy egyszer egyedül sétáltam Párizsban, éppen a diadalív mellett, amikor hirtelen valaki rámkiált: "Kobayashi, Kobayashi!", megfordulok, s abban a pillanatban Tada sensei ugrik hozzám, azonnal megragadva a karomat - meg sem tudtam mozdulni. Teljesen véletlenül járt arra.

Miután Olaszországból visszaköltözött, Tada sensei a Kisshojihoz tartozó Gessojiban nyitott dojót. Az én dojóm viszonylag közel van Kisshojihoz. Egyszer csak Tada sensei felhív:

- Kobayashi, holnapután Olaszországba utazom. Valakit küldj az edzéseket megtartani! - és már le is tette.

Nem kérdezte, mit szólok hozzá, semmi ilyesmit. Sietve összeszedtem az oktatóimat, és odaküldtem valakit. Igarashi Kazuonak jó sokszor kellett mennie, aztán amikor Tada sensei már saját tanítványára bízhatta a dojót, nem kért ilyet többet.

Tada sensei mind a mai napig jó egészségnek örvendve oktat és gyakorol.

Yamaguchi Seigo sensei

Yamaguchi Seigo sensei kendót gyakorolt, aztán kezdett aikidót tanulni. Azt hiszem, a reformtáplálkozás-mozgalomból ismert Sakurazawa Nyoichi ajánlására tette ezt.

Ő vezette a Honbu Dojo 8 órai edzéseit. Az egész teste fordult, csavarodott, szinte ostorcsapás-szerűen hajtotta végre a technikákat, nagyon sok lelkes híve volt. Tada sensei erőteljes mozdulatainak tökéletes kontrasztja volt Yamaguchi sensei hajlékonysága.

Edzések után mindenkit meghívott egy közeli kávéházba, s kedvenc kávéját kortyolgatva két-három órát is beszélgetett velünk budóról, erről-arról. Számomra, aki igen keveset tudtam a világ dolgairól, ezek a beszélgetések nagyon hasznosak voltak.

Yamaguchi sensei ösztöndíjjal Burmában (a mai Myanmar) oktatott egy időben, engem is hívott, hogy tartsak vele, de különböző problémák miatt végül Japánban maradtam.
Külföldön, különösen Franciaországban sensei stílusát nagyra értékelik, minden évben sokat utazott.

Nishio Shoji sensei

Nishio sensei akkor, amikor én kezdtem, már a Honbu Dojóhoz tartozó Johoku Dojóban oktatott, így különleges alkalmakat leszámítva nem nagyon találkoztunk, keveset edzhettem vele. Közelebbi kapcsolatba akkor kerültünk, amikor részt vettem a Toyo Egyetem aikido-klubjának a megszervezésében. Ichimura Toshiyuki, a klub első diákvezetője Nishio sensei tanítványa volt, így a Toyo Egyetemen Nishio sensei és én közösen oktattunk.

Egy taxivállalat vezetője a Yamanote-vonal Otsuka állomásához közel dojót építtetett és felajánlotta azt a Honbu Dojo részére. Gyönyörő, 60 tatamis dojo volt, amit a cégfőnök nevéről Kobayashi Dojónak neveztek el.
A szabad órákban, amikor nem volt aikido-edzés, Nishio sensei iaidót és jodót oktatott itt. Akkor ez volt a Honbu Dojóhoz tartozó dojók közül a legnagyobb, ezért itt lehetőség volt mindenféle dologgal kísérletezni. Szerveztek például olyan bemutatókat, ahol az egyes produkciókat pontozással értékelték. Engem is betettek a döntőbizottságba, de az egész egy vagy két alkalom után abba lett hagyva, olyan erős kritikák érték a rendezvényt amiatt, hogy versenyszellemet visz az aikidóba.

Ma is létezik viszont az újévi edzés gyakorlata, amit szintén itt próbáltak ki először. Arra, hogy pontosan melyik év volt, nem emlékszem ugyan, de Nishio sensei a dojo elnökével együtt a Honbu Dojóba látogatott azzal a kéréssel, hogy megkaphassák a termet az Újévre virradó éjszakára, hogy az egyik évből a másikba nyúló edzést tarthassanak.
A vidéki uchideshik hevesen ellenezték a tervet, hiszen ez azt jelentette volna, hogy nem mehetnek haza az újévi ünnepre. Kisshomaru sensei kijelentette, ő egyedül megy majd, így a dolog engedélyezve lett. Az újévi edzésnek nagyon jó visszhangja lett, s azután is minden évben megszervezik. A Kobayashi Dojo hálózatában is számos dojo szervez hasonló edzéseket.

Yokoyama Shigeru sensei

Yokoyama sensei, aki a Yokoyama Autógyár tulajdonosa volt, 1957-ben kezdett aikidózni. Később ugyan Shibuyába költözött, de akkoriban sokkal messzebb élt, s a reggeli edzéseket látogatta. Mivel autóval, Kudanon keresztül jött, gyakran engem is felvett. A fiai, akik velem egykorúak voltak, szintén edzettek. Yokoyama senseinek szokása volt edzés után a fiatalabb tanulókat magához hívni és még egy kiadósat gyakorolni velük.

Kisshomaru senseinek gyakran adott tanácsokat menedzselési, gazdasági kérdésekben, s ha valamilyen partit szerveztünk, csak a zsebébe nyúlt, kivett egy csomó pénzt és számolatlanul a kezünkbe nyomta. Az uchideshik nem győztek eléggé hálásak lenni neki.

A Fuji-hegy megmászása szinte a hobbija volt - haláláig közel ezer alkalommal teljesítette, úgy tudom. A Kobayashi Dojo tagjai az egészen korai időktől kezdve vele tartottak minden év augusztusának első szombatján.
Aznap dél körül a shibuyai irodánál vagy a dojóban találkoztunk, onnan autóval utaztunk az ötödik állomásig, ott megpihenve este 10 órakor indultunk a hegyre. Yokoyama sensei vezette a menetet hangos "ichi,ni ..." számolással, s ezt a nyugodt tempót egészen a csúcsig tartottuk. Egészen lassan haladtunk, s a hátunk mögül érkezők sorra lehagytak minket - hogy aztán a 7. állomástól fölfelé egymás után találkozzunk velük, ahogy ott pihegtek az ösvény szélén. A nagy magasságba való gyors emelkedés rosszullétet okoz, aminek az egyetlen ellenszere a nyugodt, kimért tempó ...

Yokoyama sensei, amikor ilyen, a magashegyi rosszulléttől szenvedő emberekkel találkoztunk, egy kis shiatsut alkalmazva gyorsan rendbehozta őket. Volt, hogy teljesen az ereje végére jutott idős hölgyet értünk utol, aki azonban nem volt hajlandó visszafordulni. Yokoyama sensei utasított minket, fiatalokat, hogy vegyük a hátunkra a nénit, így másztunk tovább. A 8. állomástól felfelé már egyedül sem könnyű, egy másik embert a hátadon cipelve mászni a Fujira - ez aztán edzés volt!

A Kobayashi Dojo építésekor a padló rugózásának biztosítására használt autógumikat Yokoyama senseitől kaptam ajándékba, a dojo-avató költségét is ő fizette zsebből. Sokat segített, számtalan alkalommal.

Abe Tadashi sensei

Abe shihan az aikido franciaországi elterjesztésében szerzett érdemeket, ám elsősorban hirtelen természete miatt volt ismert. Igazi nehéz eset volt.
Kezdőként gyakran hallottam a nevét, de ő akkor Franciaországban élt, így személyesen csak később találkoztunk.
Egy nap a dojóban azt hallottam:

- Hallottátok? Jön Abe!

Abe Tadashi shihan visszatért Franciaországból. Pár nap múlva váratlanul egy alacsony, öltönyös, különös figura rontott be a dojóba.

- Tohei van? - vetette oda nekem foghegyről, s már rúgta is le a cipőit és indult befelé.

Rögtön tudtam, hogy ez csak Abe shihan lehet. Éppen ilyennek képzeltem. Tohei senseijel, aki már elindult az edzésére, hosszan ölelgették egymást, majd félrevonulva igen vidám beszélgetésbe mélyedtek.
Egyszer csak Abe shihan hirtelen hozzám fordult, aki nem messze tőlük tettem-vettem:

- Te, figyelj, hozz egy pohár vizet!

Hoztam a vizet, ahogy mondta, mire ő:

- Most öntsd az egészet Tohei arcába! - majd hozzátette, - én nem tehetem, úgyhogy neked kell.

Nem vonzott különösebben, hogy leöntsem Tohei shihant, mélységes zavarban álltam ott, amit látva Abe shihan kikapta a kezemből a poharat és saját kezűleg Tohei sensei arcába loccsantotta a vizet. Tohei shihan nevetve törölközött.

Abe shihan bármerre járt is, a baj lehetősége ott volt vele. A legveszélyesebb az volt, amikor Shinjukuban inni indult, én pedig a kíséretében voltam. Ha eleget ivott, mindegy, milyen helyen voltunk éppen, egyszer csak felugrott, az erek csak úgy dagadtak a halántékán, és belekötött bárkibe, aki nem tetszett neki. Amikor aztán már tettlegességig fajult a dolog, én, vagy aki éppen vele volt, közbeléptünk és visszarángattuk őt. Számunkra ezek az alkalmak nem a szórakozásról, hanem a békefenntartásról szóltak...

Beszélték, hogy Abe shihan Iwamában az ottani yakuzával is összetűzött, így arra a környékre jobban tette, ha nem ment vissza.
Nekem is sok fejfájást okozott Abe shihan, de biztos voltam benne, ahhoz, hogy valaki elsőként tanítson aikidót külföldieknek, éppen ilyennek kellett lenni. Abe shihan oktatott aikidót a hírhedt francia idegenlégiónak Algériában, és azt mesélték, olyan helyeken, ahol külföldiek alig merészkedtek ki az utcára, ő nyugodtan sétálgatott.
Akármennyire nehéz eset volt is Abe shihan, o-sensei nagyon kedvelte őt, s Tohei shihan is, ha szóba került, nevetve csak annyit mondott, "Abe már csak ilyen!".

Ilyen különös emberek is felbukkantak régen az aikidóban.

---

Akiket sosem felejtek el

Uchideshik a Honbu Dojóban

Az akkori uchideshik között számos különleges figura volt.
Okimura Genta, aki már nincs köztünk, a hadseregnél dolgozott, s a szabadnapjain, ha éppen volt pénze, mindannyiunkat megvendégelt.
Tamura Nobuyoshi, aki ma Franciaországban él és Európa-szerte oktat, már akkor aikido-oktatónak készült, bár még csak fehéröves volt.
Noro Masamichi, akinek a nagybátyja Kisshomaru sensei közeli barátja volt, elméletileg egyetemre járt ugyan, de nem hiszem, hogy valaki is látta volna őt az iskolában. Azt mesélte, hogy orvosira járt, de az első boncoláskor úgy érezte, az állat az asztalon végig őt bámulja, ezért azonnal kilépett. Fogalmam sincs, mi igaz ebből, persze. Nem nagyon szeretett edzésekre járni, mégis nagyon ügyes volt. Ha fogytán volt a pénze, a shinjuku-beli játéktermek felé vette az irányt, s nyert, amennyi kellett.
Sugano Seiichit, aki egy kínai étteremben dolgozott, ő hozta le a dojóba.

Yamada Yoshimitsu az edzések mellett egyetemre járt. Édesapja egyetemi tanár volt és bőkezűen támogatta őt - mindannyian nagyon örültünk, amikor pénzzel teli borítékja érkezett.
Chiba Kazuo egyszer csak felbukkant a Honbu Dojóban és uchideshinek jelentkezett. Amikor elutasították, leült a bejárat elé és nem mozdult onnan. Kisshomaru sensei egy hét után megelégelte a dolgot és megadta az engedélyt.
Egy évvel később Kanai Mitsunari érkezett a dojóba, és egy hónapon át minden reggel az uchideshi-státuszért folyamodott. Végül Osawa Kisaburo sensei "Szegény fiú!" felkiáltással helyt adott a kérésének. Kanai erre sem másnap, sem azután nem jelent meg a dojóban.
"Mi történhetett?", találgattuk. Aztán hetekkel később egyszer csak újra felbukkant. Kiderült, az engedély megkapásának másnapján, mintha csak ereje végére ért volna, megbetegedett, és hetekig ágyban kellett maradnia.
Ettől kezdve csatlakozott az uchideshikhez, és hamarosan az is kiderült, hogy ő és Chiba gyerekkori jóbarátok - ki tudja miért, ezt addig titokban tartották.

Saotome Mitsugi Yamaguchi Seigo sensei tanítványaként Toyoshimában, a Kuwamori Dojóban tanult. Később uchideshi lett, igazi művészlélekként jócskán különbözött tőlünk, többiektől.

Külföldi uchideshiként közel négy évig lakott a dojóban André Nocquet, aki Franciaországból érkezett. Nocquet korábban judót gyakorolt, az aikidóval Abe Tadashi tanítványaként került kapcsolatba, majd Japánba jött tanulni. Ő volt az első külföldi uchideshi, így azt hiszem, Kisshomaru sensei különösen odafigyelt rá.
Velem hamar összebarátkozott.

Mivel akkoriban a külföldiek igen ritka jelenségnek számítottak, sokszor szerepelt az újságokban is. Az újságírókat nagyon érdekelte a francia, aki azért jött Japánba, hogy egy dojóban budót tanuljon.
Az állami televízió, az NHK "Az én titkom" című műsorába is bekerült (én is, mert az ukéja voltam), s a Honbu Dojo hirdetésein is mindig szerepelt.
Az ismert képregény-rajzoló, Hari Sunao is ekkoriban kezdett gyakorolni.

A mai Kulturális Központ helyén működött a Sankei Gakuen, ahol a tanfolyamok egyikeként aikidót is indítottak. Ez a dojo nagyon jó helyen volt, sokan jártak ide, hamarosan ez lett az aikido terjesztésének egyik fellegvára.
A szomszéd teremben testépítők edzettek, a híres író, Mishima Yukio [3]is gyakran felbukkant, mindig híveinek jókora csapata vette körül.
1964-ben a Shinkansen építése miatt a dojót lebontották ugyan, de számos, később ismertté vált tanár kezdte el itt a gyakorlást, mint például Masuda Seijuro, a Honbu-shihan, Toriumi Koichi shihan, a néhai Miyazawa Kenzo shihan, aki Argentínában oktatott, Ishii Teru shihan az Edokawa Aikido Szövetségtől, Kode Takeo shihan, és még sokan mások.

Kohinata Hakuro, a bazoku-vezér[4]

A bazoku japán vezéreként elhíresült Kohinata Hakuro úr, ha ideje engedte, gyakran ellátogatott a Honbu Dojóba. Nem tudom, mennyi igaz abból, hogy Mandzsúriában a bazokuhoz tartozott, mindenesetre roppant érdekes ember volt. Mi, uchideshik, meg az egyetemi aikido-klub tagjai sokszor meglátogattuk még a házában is, csak hallhassuk a történeteit. A politikai jobboldal jelentős figurájaként előre megmondta, mikor áll fel a kormány, meg azt is, mikor bukik meg, s csak néztünk, amikor újra és újra igaza lett.
Én valamiért elnyertem a tetszését, megkérte Kisshomaru senseit, engedélyezze, hogy felfogadhasson testőrének, amit sensei kerek perec megtagadott - ki tudja, miként alakult volna az életem, ha akkor a szolgálatába állok...

Arakawa Hiroshi, a Kyojingun [5] edzője

1959-ben történt, hogy Kisshomaru sensei bemutatta nekem Arakawa Hiroshi urat.

- Ez az ember egy híres hivatásos baseball-játékos, különedzéseket kell tartanod neki - mondta.

Arakawa Hiroshi már játékosként is igen sikeres volt, mégis leginkább arról híres, hogy edzőként a Waseda Egyetem csapatánál ő fedezte fel O Sadaharu [6] tehetségét. Nagyon lelkesen gyakorolt, azt kutatta, hogyan használható fel az aikido a baseball oktatásában.

Egyszer o-sensei kikiáltott a szobájából:

- Valaki hozzon két bokutót!

Mikor a két bokutóval beléptem o-sensei 12 tatamis szobájába, ő az egyik fegyvert Arakawa úrnak nyújtva azt kérdezte tőle:

- Arakawa san, merről jön a labda?

Ueshiba sensei budóban gondolkodott, így arra gondolt, a labda jöhet akár oldalról vagy hátulról is.

- Csak elölről - felelte Arakawa úr, s abban a pillanatban o-sensei bokutójának a hegye már az orra előtt is volt.

Az volt a feladata, hogy gondolja azt, az egy labda és üsse el, de talán mert szűk helyiségben is voltak, meg feszélyezve is érezte magát o-sensei előtt, mindenesetre igen gyengén ütötte csak meg a bokutót, így az meg sem moccant.

- Ne féljen! - csattant fel o-sensei hangja, mire Arakawa úr most már tényleg teljes erőből ütötte meg a kinyújtott bokutót, ám az továbbra sem mozdult, az ő keze viszont jócskán elzsibbadt.
Arakawa úr ettől kezdve még lelkesebben járt az edzésekre, minden erejével azon volt, hogy rájöjjön, miként lehetne az "aikido titkát" a baseballban hasznosítani. Versenyzőit, Hirookát, Nagashimát, O-t is lehozta a dojóba.

Híres az a történet, amikor Arakawa úr O egydobbantásos lábtechnikáját tökéletesítette [7]. Nagashima és O különben maguk sosem öltöztek át gyakorolni, de Hirooka, amikor nem volt szezon, heti kétszer, háromszor lejött a dojóba és velünk, uchideshikkel együtt gyakorolt.
Engem sosem érdekelt különösebben a baseball, így nem volt rám túl nagy hatással, hogy ilyen nagyságok, mint O és Nagashima társaságában lehettem, de egyszer edzés után O elvitt kocsival Shinjukuig, s ugyancsak meglepődtem, amikor felismerték, s egy ideig mozdulni sem tudtunk az autót körülvevő rajongók miatt...

Jóval későbbi történet ugyan, de van egy hölgy a dojómban, aki a középiskolában O osztálytársa volt. A legutóbbi osztálytalálkozójukon szóba került a közelgő 50 éves évfordulóm, s amikor O ezt meghallotta, emlékezett rám, s gratuláló levelet küldött.

Yoshida, a csontkovács Shiinából

Yoshida úr, a híres csontkovács Shiina-machiban lakott, a Kyojingun csapatának gyúrójaként Nagashima is, O is hozzá jártak kezelésre. Mielőtt a csapatnál főállásba került volna, rendelője volt, ahol bárki felkereshette. Mivel meglehetősen jó neve volt a szakmában, jöttek is sokan kezelésért, ám ő csak akkor és azzal foglalkozott, amikor és akivel kedve tartotta. Yoshida úr a Shibukawa-ryu jujutsu mestere volt, ezért minket, aikidósokat az "Ueshiba-dojóból" szintén jujutsusoknak tekintett és mindig fogadott.

A kezelés maga borzalmas volt. Az ember még félig sem lépett be a szobába, már rá is vetette magát. Kulcscsont-sérültekkel gurulásokat csináltatott, akinek a lábával volt baj, azt az ágyról ugráltatta. A módszerei teljesen ellentmondtak a józan észnek, mégis figyelemreméltó eredményeket ért el.

Egyszer egy sérülés miatt kerültem hozzá. Mikor megtudta, hogy aikidós vagyok, elkezdett technikákat csinálni rajtam, idegpontokat nyomogatott és hosszan értekezett a budo lényegéről.

Később aztán főállású gyúró lett a Kyojingunnál. A játékosok, amikor nem volt versenyidőszak, sokat jártak hozzá, Arakawa úr, Nagashima, O, Numazawa aikido-edzés után gyakran hozzá indultak. Engem Yoshida úr megkedvelt, s egy idő után afféle asszisztense lettem. A kezelés előtt engem használt próbababának, rajtam magyarázta el a páciensnek, mi fog történni, néha rajtam kísérletezett. Mindez persze számomra is nagyon tanulságos volt: amit ma tudok az ember idegpontjairól, ízületeiről, annak nagy részét ekkor tanultam.

Attól kezdve, hogy a csapatnál lett állása, nem rendelt többet, bár hamarosan sorokban álltak az ajtaja előtt a kezelésre érkezett páciensek. Azonban ha aikidósokról volt szó, mindig kivételt tett.

Egyszer érkezett hozzá egy autókereskedő, aki leesett a lépcsőn és megsérült a térde. Volt a kórházban, ahol azt mondták neki, hogy műteni kell, legalább három hónapig nem dolgozhat. A munkáját semmiképpen sem hagyhatta abba ennyi időre, így végső kétségbeesésében Yoshida úrhoz fordult. Miután telefonált, azonnal jött is. Az előszobában a csontkovács megígértette vele, mindent megtesz, amit mond neki, aztán az ajtóban levette a lábáról a gipszet.

A szobában Yoshida sensei éppen csak rápillantott a térdére, aztán annyit mondott neki:

- Seiza.

Én támogattam szegény embert, ahogy a térdét centiről centire behajlítva leereszkedett. Mikor a térde földet ért, már nyüszített a fájdalomtól és úgy maradt, a csípőjét nem tudta ráengedni a sarkára.

- Kobayashi, nyomd fölülről! - szólt rám Yoshida sensei, s mit tehettem volna, elkezdtem lefelé nyomni a beteget, akinek az arcáról csak úgy ömlött az izzadság.

Valahogy lejutottunk seizába. Yoshida sensei egy stoppert vett elő.

- Öt percig így marad! - kiáltott a páciensre.

Három percig bírta, aztán a fájdalomtól egyszerűen elájult.

- Verj bele életet, Kobayashi - parancsolt rám a sensei.

Azzal még csak tisztában voltam, mit kell kezdeni valakivel, aki fojtástól vagy ütéstől vesztette eszméletét, de fogalmam sem volt, mi a teendő egy fájdalomtól elájult emberrel.

- Ostoba, így kell! - pattant fel mérgesen Yoshida sensei, s a következő pillanatban akkorát rúgott a farokcsontomba, hogy a hirtelen fájdalomtól jókorát ugrottam. Aztán megrúgta a földön fekvő beteget is, akinek ettől tényleg visszatért a szín az arcába. Sensei ezután még egy kicsit igazgatta a térdet, aztán adott neki valami gyógyszert és készen is voltunk. A beteg az állomáson már mankó nélkül ment fel a lépcsőn.

Másik alkalommal egy hatéves kisfiút hoztak, akinek a karja ki volt ficamodva. Yoshida sensei egy székre ültette őt és egy ideig csak nézegette, majd hirtelen jókora pofont kent le a gyereknek. A kisfiú néhány másodpercig csak eltátott szájjal nézett, aztán keserves sírásra fakadt. A szülők és én szóhoz sem jutottunk a megdöbbenéstől, sensei pedig abban a pillanatban, amikor a gyerek sírni kezdett, megragadta a karját és a helyére rántotta.
A gyerekek a fájdalomtól megfeszítik a testüket - ezt a problémát oldotta meg a maga sajátos módján Yoshida sensei.

Kisshomaru senseit, mikor egyszer a válla megsérült, magam kísértem el Yoshida csontkovácshoz.

Takakura Ken, a színész[8]

1960-ban történt, hogy Takakura Kennel a főszerepben egy, az aikidóról szóló filmet terveztek forgatni, s a rendező, a színész meg az egész stáb ellátogatott a dojóba. A film címe "Totsushin-taro" (kb. "Forrófejű") volt, a történetre már nem emlékszem, de arra igen, hogy Takakura egy aikido-shihant játszott benne.

Takakura egy héten keresztül minden nap eljött a dojóba és magánedzéseket kellett adnom neki. Nem volt sok időnk, meg amúgy is csak az számított, hogy amit csinál az úgy nézzen ki, mintha aikidó lenne, de komolyan csodálkoztam, mennyire gyorsan tanult - gondolom, ez kell ahhoz, hogy valaki sikeres színész legyen.

Később egy újságban olvastam egy hírt, hogy Takakura Ken aikido 3. dant kapott - nem tudtam, sírjak vagy nevessek...

Hayashi Shigeru, a Kokuhosha főnöke

A Kokuhosha kiadóvállalat tulajdonosa, Hayashi Shigeru a Honbuba járt edzeni, s annyira megtetszett neki az aikido, hogy a saját háza mellé dojót építtetett. Hayashi úr maga építette fel a vállalatát a semmiből, tetoválásokkal a hátán igen különös ember volt.

Ebbe a dojóba a Honbu küldött oktatót, de ahogy telt az idő, Hayashi úr egyszer csak kijelentette:

- Ez az instruktor nem jó. Inkább bezárom a dojót.

Ez egymás után háromszor előfordult. Amikor ismét megkereste Kisshomaru senseit, hogy küldjön valakit, kiderült, senki sem akar menni.

- Kobayashi, akkor neked kell menni - döntött Kisshomaru sensei, így kaptam meg ezt a nem túlságosan vonzó feladatot.

A vállalat központja Toyoshima kerületben volt, s ott egy raktár emeletén gyönyörű dojót alakítottak ki. Öt órától hét óráig a tulajdonosnak és a cég vezetőinek kellett edzést tartanom, héttől pedig az alkalmazottak következtek.
A főnök keményen edzett, de a többiek csak a munkájukkal járó kötelességnek tekintették az edzéseket. Kicsit gyakoroltak, aztán az első adandó alkalommal leléptek. Mikor jobban megszoktak engem, az edzésre már egy közeli mulatóban dolgozó hölgyek társaságában érkeztek, s edzés után együtt indultak szórakozni. Néha magam is velük tartottam, igen vidám társaság volt.

Egy ízben Kisshomaru sensei az Üzletemberek Klubjában tartott bemutatót, s az ukéjaként én is vele tartottam, így nem tudtam edzést tartani Hayashi úr dojójában. A következő alkalommal kérdőre vont, miért maradt el az edzés. Elmagyaráztam neki, hogy nagyon sok fontos embernek kellett bemutatót tartanunk, ott volt Matsushita úr és számos jelentős személy a pénzügyi világból.

- Értem. - válaszolta ő. - Azonban én éppen a vásárló vagyok, aki az ő termékeiket megveszi. Ha nem tenném, tönkremennének. Hozzájuk képest tehát én, a vevő fontosabb vagyok, ezért nem fogadhatom el, hogy miattuk semmibe vesznek. Bezárom a dojót.

Sajátosan gondolkodott, de volt benne igazság. Később az ott gyakorlók kérlelésére megenyhült.

Problémák azután is voltak, mégis egészen a tulajdonos haláláig vezettem ott az edzéseket. Nagyon hasznos tapasztalat volt mindez nekem, aki addig a budón kívülről jóformán senkit sem ismertem. Az ottani oktatásban segítségemre volt a Honbuból Endo Seishiro, Yoshida Fumio, valamint a Saitama Egyetemről az akkor negyedéves Ishigaki Haruo, aki elmondása szerint az ebben a dojóban tapasztaltak hatására döntött úgy hazatérve Nagano tartományba, hogy aikido-oktatással kezd foglalkozni. A Honbu mai shihanja, Takezawa Etsuo is itt kezdett.

Ishimura Kuniyoshi, aki miután hosszú éveken át a Kodaira Dojóban gyakorolt, ma a Fuchu Dojo egyik vezetője, szintén ebbe a dojóba iratkozott be. Ő később egy ártatlan felvetésemre otthagyta gyógyszergyári állását, hogy természetgyógyászattal foglalkozzon, jelenleg rendelője van Fuchuban, s az aikido terjesztéséért is sokat tesz.

Okubo Takemichi

Okubo Takemichi diák volt, a Honbu Dojóban sokat edzettünk együtt, jó barátok voltunk. Egy este azzal váltunk el, hogy a másnap reggel 8 órai edzésen találkozunk, de aztán a következő héten egyszer sem bukkant fel. Nyolc nappal később az újságok tele voltak az "akagiyamai öngyilkosság" néven elhíresült esettel, s a cikkek mellett az ő fényképe volt. Kiderült, a kínai Csing-dinasztia utolsó császárának unokahúgával szerelmesek voltak egymásba, s mivel nem házasodhattak össze, pisztollyal agyonlőtte magát. Alig tudtam elhinni.

---

1. A Kojiki a legelső, Japánban készült könyv,az ősi vallás, a shinto alapműve, 712-ben állították össze.
Az Omoto egy neoshintoista vallási irányzat, amelynek Ueshiba Morihei a követője volt. (SzB)

² Tenpukai: Tanulókör, amely Nakamura Tenpu (1876-1969) tanításainak tanulmányozására szerveződött. Táplálkozással, egészségmegőrzéssel, meditációval kapcsolatos ismereteket cseréltek egymással tagjai.
Nakamura senseinek, aki egyébként igen jó kapcsolatban állt o-senseijel, követője volt az aikido nagyjai közül Abe Tadashi, Tada Hiroshi, Tohei Koichi is, az utóbbi által kifejlesztett shinshin-toitsu-aikido és Nakamura sensei shinshin-toitsu-dója közti kapcsolat teljesen egyértelmű.
Ichikukai: Az Ichikukai Dojót 1922-ben alapította Yamaoka Tesshu (1836-1888) utolsó uchideshije, Ogura Tetsuju. A dojóban a zen meditáció és a misogi (megtisztulás) gyakorlatán keresztül a shinbutsu-ichinyo (a Buddha és a shinto istenek egysége), a banyu-ichigen (minden létező azonos eredete) tanításait kívánták realizálni. (SzB)

3. Mishima Yukio (1925-1970), sokak szerint a 20. század legjelentősebb japán írója. Megszállottan kereste a tökéletes testet, innen vonzalma a body buildinghez. Meggyőződése volt, hogy Japánnak vissza kellene térnie a szamuráj-mentalitáshoz, ellenezte a leszerelést. Mindezt megvalósítandó előbb fiatalokból létrehozta a Pajzs Szövetséget, majd 1970-ben hívei élén elfoglalta a Hadügyminisztériumot, hogy felébressze a nemzetet. Mikor a nemzet csak nem ébredt fel, rituális öngyilkosságot (seppuku) követett el.(SzB)

4. A bazoku (kb. "lovasok") egy félnomád népcsoport volt Mandzsúriában, a mai Kína területén. Félig katonák, félig rablók voltak, Mandzsúria japán megszállása (1932-1945) idején sokan közülük a japánok oldalán harcoltak, így a vereség után Japánban kerestek menedéket.(SzB)

5. Kyojingun: híres japán baseballcsapat, "Yomiuri Giants"-ként is ismert. (SzB)

6. O Sadaharu (sz. 1940, néha Oh Sadaharu) talán a leghíresebb japán baseball-játékos. Pályafutása során elért 868 homerun-jával, ami sokak szerint világrekord, csak "Home Run King"-ként emlegették. Írt egy könyvet, ami angolul "A Zen Way to Baseball" címmel olvasható. (SzB)

7. A történet olvasható a Richard Strozzi Heckler szerkesztésében megjelent "Aikido and the new warrior" c. könyvben. (SzB)

8. Takakura Ken (sz. 1930), meglehetősen ismert színész, eddig mintegy 200 filmben játszott. Fénykora 1955-76 közé esett, amikor a "japán Clint Eastwood"-ként is emlegették. Később Hollywood is felfedezte, játszott Sidney Pollack 1975-ös Jakuzájában és Ridley Scott-tól a Fekete esőben (1989). (SzB)