A 60-as évek elején a japán gazdaság fejlődni kezdett, s a lakosság életszínvonala is növekedésnek indult. A házunk bővítésre került, egy pinceszint és három lakószint lett kialakítva, az ütlet jól ment, nem kellett az anyagiak miatt aggódnunk.
Egyszer csak apám így szólt hozzám:
- Nem gondolod, hogy életed végéig nem fogsz tudni a budóból megélni?
Abban az időben senki sem tartotta lehetségesnek, hogy valaki a budóra alapozza a megélhetését. Nekem ráadásul a hátam is fájni kezdett, annyira, hogy az már a mindennapokban is a terhemre volt, edzeni pedig egyre kevésbé tudtam.
Egyik unokatestvérem a Juntendo kórház orvosa volt, hozzá mentem el vizsgálatra. Kiderült, a gerincemben van elváltozás, olyan mértékű, hogy ha ezt baleset okozta volna, akkor valószínűleg járni sem tudok. Erre a problémára nem volt ismert gyógymód sem.
Apám a dolgok ilyen állásáról tudomást szerezve meggyőzött engem, hagyjak fel az aikidóval és forduljak a kereskedelem felé.
- Kodairában vettem egy telket, oda építhetnénk egy boltot - javasolta.
A hátam tényleg nagyon fájt, így arra gondoltam, mi mást tehetnék?
- Egy időre szabadságot vennék ki - mondtam az Aikikaiban.
- Ha felgyógyultál, várunk vissza - válaszolták, nagyon megértőek voltak.
Apámnak volt még egy meglátása:
- Üzletet vezetni egyedül nagyon nehéz. Szükséged lesz feleségre is.
Elfogadtam apám érvelését, s nakanóban élő nagynéném ajánlására kapcsolatba léptünk egy ottani családdal, akiknek eladósorban levő lányuk volt. Mikor látogatóba mentünk hozzájuk kiderült, változott a terv, mégsem arról a lányról, hanem a nővéréről van szó.
Ő nem volt más, mint Yasuko, a feleségem. A találkozás során semmi kivetnivalót nem találtunk egymásban, így a döntés megszületett.
Édesapja a Tochigi tartománybeli Imaichiben európai ruhákkal kereskedett s a helyi kereskedelmi szövetség elnöke is volt. Imaichi két népszerű turistaközpont, Nikko és Kinugawa között félúton volt, így igen nagy forgalmat bonyolítottak le, virágzott az üzlet.
Yasuko a tokiói Yamawaki-gakuen Főiskolán végzett, emellett tanult virágkötészetet, teaszertartást és ruhatervezést is, s egy menyasszonyi ruhákat készítő cégnél dolgozott. Harmincezer yent keresett egy hónapban, ami szép fizetés volt, hiszen az akkori átlagkereset 12-13 ezer volt csak. Már a főiskolán is meglehetősen jó körülmények között élt, kiválóan ismerte a Ginza1 divatos üzleteit - olyan világban forgolódott tehát, amiről én még csak nem is hallottam.
1965-ben házasodtunk össze. Esküvőnk egyik díszvendége Kisshomaru sensei volt, aki nászajándékul az 5. dant adományozta nekem.
A házasság mögötti valódi elképzelésem az volt, hogy majd a feleségem foglalkozik az üzlettel, én pedig továbbra is múlathatom az időmet kedvenc hobbimmal, az aikidóval, ami jól mutatja, milyen csekély volt az üzleti élet iránti érdeklődésem. Így aztán újdonsült feleségem előtt ünnepélyesen kijelentettem:
- A te dolgod lesz a bolt vezetése, én pedig aikidóval fogok foglalkozni!
Mire ő:
- Azért házasodtunk össze, hogy együtt vezessük az üzletet. Ha téged nem érdekel, én sem csinálom.
Apám segítségével aprócikkeket árusító vegyesboltot nyitottunk. Délelőttönként egy teherautóval mozgóárusítást is végeztem, de mivel semmi kedvem nem volt az egészhez, hamar beleuntam. A bolt még azelőtt csődbe ment, hogy a nyitáskor meghirdetett kiárusításnak vége lett volna.
Feleségem nem követelte tőlem a háztartáshoz szükséges pénzt, így nem adtam neki semmit. Nem is adhattam volna persze, mivel nem volt keresetem. Egészségileg közben teljesen rendbejöttem, elkezdtem az egyetemi edzéseket látogatni, sőt, ha a Honbuban végképp nem volt szabad oktató, még edzéseket is tartottam.
Tekintettel arra, hogy a bolttal kapcsolatos munkámat sikeresen elszabotáltam, rengeteg időm lett. Elkezdtem virágkötészetet tanulni, amivel
már korábban is foglalkoztam. Egy kyotói iskolához tartozó stílust tanultam, ami a Kansai vidékén nagyon népszerű volt. A mesterem egy hölgy
volt, a többi tanítvány is mind, ott ültem köztük és rendezgettem a virágokat, ágakat...
Közel volt hozzánk egy shodo-iskola, ezért a kalligráfiát is elkezdtem gyakorolni.
Mindezekről a feleségemnek nem beszéltem. Egyszer aztán nagy rakás virággal állítottam haza s feltártam előtte a dolgok állását. Nagyon mérges
lett rám.
Mindenesetre az esküvőnk után egy évig feleségem hozományából éltünk, sem én, sem ő nem aggódtunk a pénzügyek miatt különösebben...
Ezt az életmódot persze nem folytathattuk akármeddig. Egy nap feleségem kijelentette, már rizst vásárolni sincsen pénzünk, s ekkor már az én veszélyérzetem is feléledt.
Az újságok álláshirdetéseit átböngészve ráakadtam a Tachikawa Repülőgépgyár hirdetésére. Ez a nagy múltú repülőgépgyár többek között villamosmérnököket keresett, közel is volt hozzánk, éppen megfelelő volt nekem.
Diplomát kétségkívül az egyetem műszaki karán szereztem, de az igazat megvallva nem sokat konyítottam az elektromossághoz, az iskolában tanultakat addigra tökéletesen elfelejtettem. Ennek ellenére odatelefonáltam és időpontot kértem a felvételi beszélgetésre.
Délre mentem a vállalathoz, s mivel biztos voltam benne, hogy egyetlen szakmai kérdésre sem fogok tudni válaszolni, úgy gondoltam, megebédelek a költségükre és hazamegyek. A cég munkatársai kedvesek voltak, így az éttermükben jól belakmároztam katsudonból, aztán lesz ami lesz, visszamentem a beszélgetésre.
Az interjú egy másik épületben volt, ahol bemutattak a vizsgabiztosnak, akiről kiderült, történetesen alattam járt a Meiji Egyetemre.
- Én az 58-ban végzett évfolyamba jártam. Hiszen akkor a te senpaiod vagyok! - kiáltottam boldogan, s reményeim feléledtek.
A helyzet adta lehetőségeket a végletekig ki kellett használnom.
- Hmm, hadd nézzem csak a válaszlapot - kértem őt, miután világossá vált számomra, hogy segítség nélkül egyetlen kérdésre sem fogok tudni felelni.
- Nem tehetem...
- Nem lesz semmi gond, csak mutasd meg!
- De tényleg nem szabad!
- Micsoda? Ellenkezel egy senpaijal?!
- ...
- Na, légy már szíves...
A családom életkörülményei és a családfői tekintélyem forogtak kockán, ezért nem hátrálhattam meg. Végül szívós követelőzésem és kérlelésem hatására megtört, s megmutatta a saját példányát, amin a helyes válaszok is rajta voltak.
Rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt ugyan miatta, de azzal mentegettem magam, hogy mindezt a feleségem kedvéért tettem, s persze hibátlanul töltöttem ki a vizsgalapot.
Felvételt nyertem, s munkahelyemül az akkor csúcstechnológiának számító termosztát-programot jelölték ki.
Számomra, aki nem csekély csalással jutottam be a vállalathoz, kellemetlen meglepetések következtek napi rendszerességgel: a mérnökök kezébe adott dokumentáció műszaki rajzokból állt, amiből nem sokat értettem.
- Vajon mit jelenthet ez? - töprengtem fölöttük, s utólag roppantul sajnáltam, hogy az egyetemen nem tanultam többet. Talán ha előre tudom, milyen kínos helyzetekbe juttat majd a könnyelműségem...
Végül aztán az üzem vezetői és fiatal kollégáim segítségével viszonylag gyorsan fel tudtam zárkózni a többiekhez. Úgy éreztem azonban, hogy valamivel viszonoznom kellene azt a rengeteg segítséget, amit válaszaikkal, magyarázataikkal nyújtottak nekem, s úgy döntöttem, aikidót fogok tanítani az érdeklődőknek. A munkaidő végén összegyűltünk és edzést tartottunk, ami hamarosan igen népszerű lett.
Telt-múlt az idő, de valahogyan képtelen voltam beleszokni ebbe az alkalmazotti életformába. Nem tetszett, hogy irányítanak, hogy unalmas a munkám, s a feszültség csak gyűlt bennem emiatt.
Testileg újra egészséges voltam, nőtt bennem a vágy, hogy újra úgy gyakoroljam az aikidót, ahogyan azelőtt.
Nyolc hónap múltán aztán levelet írtam a Tachikawa Repülőgépgyár vezetőinek, amelyben egészségi okokra hivatkozva felmondtam a vállalatnál, s visszatértem az aikidóhoz.
A Honbu Dojóban semmilyen probléma nem volt, nagyon örültek a visszatérésemnek. Akkoriban számos shihan külföldre ment tanítani, így oktatóhiány volt, jól jött nekik egy magamfajta régi ismerős visszatérése.
Ebben az időben történt, hogy feleségem, aki éppen csak túl volt fiunk, Hiroaki születésén, nagyon kellemetlen élményen esett át, amikor szemtanúja lett a közvetlen szomszédságunkban kitört tűzvésznek.
Rögtön azután történt, hogy hazaengedték a kórházból az újszülöttel. A tűz a szemközti házban keletkezett, s a szél miatt hamarosan mind a három emelet lángokban állt. A tűz kárt tett a mi házunkban is.
Feleségemre, aki amúgy is testileg-lelkileg legyengült állapotban volt a szülés miatt, szörnyű hatást tett az égő ház, a rémülten futkosó emberek látványa. A sokkhatás annyira erős volt, hogy az esetet követő egy évben gyakran felriadt álmából, s a teje is elapadt. A tűz este 6 körül tört ki, ennek hatására hosszú ideig naplemente után olyan ideges lett, hogy nem tudott egyedül a házban maradni. Mivel nekem éppen ilyenkor kellett edzésre indulnom, könyörgött nekem, ne hagyjam őt és a kicsit egyedül. Szörnyen éreztem magam, s a húgát kértem meg rendszeresen, hogy jöjjön át társaságnak.
Eközben bennem egyre szilárdabb lett az elhatározás, hogy mostantól kizárólag az aikidóval fogok foglalkozni.
A Honbuban a csütörtök délutáni edzés volt rámbízva, délelőttönként pedig magánedzéseket tartottam. Ezen kívül oktattam a Roppongi tűzoltóságon, a Shinbashi Dojóban, az NHK-nál, a Kokuhosha Dojóban, a Meiji, a Saitama, a Toyo és a Gakushuin Egyetemek klubjaiban. A Gakushuin Egyetemre járt akkor Endo Seishiro, aki ma a Saku Dojo vezetője.
Mivel az oktatóként kapott fizetésem éppen csak a legszükségesebb kiadásainkra volt elég, háromtagú családunk nehéz körülmények között élt.
Feleségem egy napon elém állt:
- Ebből a pénzből most már, hogy gyerekünk van, nem tudunk megélni. Neked Ueshiba Kisshomaru sensei a mestered, nem szólalhatsz fel nála emiatt, de én nem aikidózom, rám ez nem vonatkozik. Csinálok egy transzparenst, amin fizetésemelést kérek neked, s minden nap ott fogok ülni vele a Honbu Dojo előtt!
A Honbu Dojo akkor az átépítés közepén volt, nem volt sok pénzük, így ezt a dolgot csak mint viccet meséltem el Kisshomaru senseinek.
- Félelmetes asszony a feleséged, Kobayashi! - nevetett a sensei.
A következő hónapban a fizetési borítékomban az addigi összegnél ezer yennel több pénz volt. Ezer akkori yen ma húsz-harmincezer yennek felelne meg, ez jelentős emelés volt, nagyon hálás voltam érte.
Az átépítés miatt a Honbu Dojo berendezési tárgyainak egy részét a házunkban tároltuk, emiatt Kisshomaru sensei sokszor járt nálunk, amikor éppen hozott vagy elvitt valamit. Ilyenkor elbeszélgettek Yasukóval erről-arról, így a sensei jól ismerte feleségem természetét, s azt, mire képes.
Később, mikor a dojóm megnyitójára gyűltünk össze, Kisshomaru sensei az ilyenkor szokásos ajándék-pénzösszeget nem az erre a célra felállított
asztalnál adta le, hanem egyenesen a feleségem kezébe nyomta.
Senseinek volt humorérzéke.
A hatvanas évek végén országszerte nagyszabású diákmegmozdulások2 zajlottak a japán-amerikai védelmi együttműködés miatt. Az egyetemeken, ahol oktattam is heves viták alakultak ki a japán-amerikai védelmi együttműködés kérdésében, emiatt az edzések is szüneteltek.
Mivel órák sem voltak, a diákok dologtalanul lézengtek csak, kocsmázással, társasjátékokkal múlatták az időt, amit meglehetősen egészségtelen dolognak tartottam.
Az edzéseim kapcsán négy egyetemre (Meiji, Saitama, Toyo, Gakushuin) is bejáratos voltam, s látva a csellengő diákokat megérett bennem az elhatározás, hogy valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább. Az ösztöndíjakat ugyan folyósították nekik, így meg tudtak élni, de nem volt egyetlen hely sem, ahol az energiájukat levezethették volna. Megszokott életvitelük fenekestül felfordult, csak tengődtek. Arra gondoltam, bárhogyan is, de kellene nekik valami cél, ami foglalkoztathatná őket.
Végiggondoltam, mik a lehetőségeim, s világossá vált előttem, hogy egyedül az aikdo jöhet szóba. Aikidót fogok nekik tanítani, építek egy dojót - a döntés ilyen egyszerűen megszületett.
A kodairai házunkban ott volt a boltnak kialakított rész és a kocsibeálló is, ezeket semmire sem használtuk. Arra gondoltam, átépítem az üzlethelyiséget és dojót csinálok belőle.
Senkit sem ismertem ugyan, aki már csinált volna ilyet, ám úgy döntöttem, nem fogok profi építőkkel dolgoztatni, hanem magam végzem el a munkát. A Honbu Dojo átépítése miatt használt faanyag is, tatami is a rendelkezésemre állt, így abban bíztam, minimális költséggel sikerülhet a tervem megvalósítása.
1968. decemberének végén a Honbuban téli szünet kezdődött, így lett elég szabadidőm. Ekkor a Meiji Egyetem aikidoklubjának két tagjával nekiálltunk elbontani a raktárépületet - ez volt a dojoépítés nyitánya.
A bontással hármasban gyorsan elkészültünk, de azután csak nem haladt a munka, hiszen egyikünknek sem volt tapasztalata az építkezés területén. Gödröt ástunk, beleállítottunk egy oszlopot, vízszinteztük, rögzítettük - sokat szenvedtünk ezzel, a napok pedig csak teltek.
Esténként a két diákkal alaposan a pohár fenekére néztünk, amivel jól felbosszantottuk a feleségemet. Végül úgy jött el 1968 utolsó napja, hogy két vagy három oszlop állt összesen.
Az építkezés még csak három napja folyt, amikor világossá vált előttem, hogy így egy teljes év sem lesz elég a befejezéshez. Nekünk, akik nem értettünk hozzá, nemhogy egy aikido-dojo, de egy egyszerű bódé felépítése is a lehetetlennel határos feladat volt.
Beláttam, mekkora butaság volt azt hinnem, magam fel tudom építeni a dojómat, de ekkor már nem hátrálhattam ki belőle. Önmagam ösztönzésére az újévi üdvözlőlapokra ráírtam: "Áprilisban szeretettel várom a dojóm megnyitójára.", s mindenkit, akivel csak összefutottam abban az időben, szintén meghívtam az avatásra.
- Mit fogsz csinálni, ha nem készülsz el? - kérdezte feleségem aggódva.
- Most csak az számít, hogy csináljam. Ha nem sikerül, az sem baj. De ha azt gondolom, hogy biztosan sikerül, akkor meg tudom csinálni - válaszoltam.
Talán felelőtlen gondolkodásnak tűnhet, de tényleg nagyon elszánt voltam: reggel 5 óra előtt keltem, hogy még legalább néhány szöget be tudjak ütni, mielőtt el kell indulnom a Honbuba edzésre.
"Ha nem aggódsz miatta, sikerül", tartja a mondás, s valóban, amikor teljesen kifogytam az építkezésre szánt pénzemből, a Meiji és a Saitama egyetemek aikidoklubjainak öregdiákjai gyűjtést rendeztek számomra.
A munka lassan-lassan haladt ugyan, ám egyszer csak eljött az a pillanat, amikor anyagi erőm végére értem, s le kellett állnom az építkezéssel. Ekkor feleségemnek remek ötlete támadt: mivel éppen akkor léptettek elő 6. dan fokozatra, szüleinktől, testvéreinktől iwaikin3 címén pénzt kértünk, s az így befolyt összegből meg tudtam venni a szükséges építőanyagot, a munka űjraindulhatott.
Azonban minden erőfeszítésem ellenére a munka nem haladt úgy, ahogyan terveztem, január is eltelt, s az áprilisi megnyitó egyre kevésbé látszott lehetségesnek.
Belül én is éreztem, hogy ebből semmi sem lesz, de mivel nem volt jobb ötletem, csak dolgoztam tovább. Feleségemmel minden reggel, a hideggel mit sem törődve szögeket vertünk, mértünk, illesztettünk pihenés nélkül.
A Honbu Dojóban magánedzésekre járt hozzám Takano Isamu úr, akiről tudtam, hogy építési vállalkozása van, s tanácsot kértem tőle néhány, az építőanyag-vásárlást érintő kérdésben.
- No, februárban majd besegítek egy kicsit - mondta egyik alkalommal.
Soha nem fogom elfelejteni február 11-ét, az államalapítás ünnepének napját. Azon a napon reggel hét órakor hirtelen egy faanyaggal megrakott teherautó gördült a házunk elé, több, mint tíz ács szállt le róla, közölték, a főnökük küldte őket s azonnal munkához láttak.
Hihetetlenül rövid idő alatt kibontakoztak az épület körvonalai, s mire beesteledett, a mű már egészen dojóhoz kezdett hasonlítani...
Sohasem éreztem még olyan hálát, mint akkor, s onnan kezdve tudtam igazán, mennyit érnek az emberek közti kapcsolatok.
Takano Isaku úr ma a Honbu Dojóhoz tartozó egyik körzeti dojo vezetője.
A dojo-megnyitóra 1969. április 6-án került sor, Ueshiba Kisshomaru senseijel az élen a vendégek között ott voltak az Aikido Honbu Dojo tagjai, a Meiji, a Saitama, a Gakushuin egyetemek aikidoklubjainak diákjai és öregdiákjai, összesen mintegy 250-en. Jó hangulatú, remek ünnepség volt, s a diákok gyűjtéséből, illetve az ajándékként kapott összegekből gyakorlatilag visszakaptam az építkezésre fordított pénzt...
Úgy tudom, én voltam az első oktató, aki a Honbu Dojóban való tanítás mellett saját dojóval is rendelkezett. A dojo fő része a ház belsejében volt, ehhez csatlakozott az autóbeálló helyén kialakított falak nélküli, csak padlóból és tetőből álló rész. Olyan büszke voltam rá, hogy a könnyeimet kellett törölgetnem.
Az első edzés a következő vasárnap volt, én is együtt edzettem a tanítványaimmal. Ikkyo, nikyo, shihonage, kotegaeshi, tenchinage - fantasztikus élmény volt ezeket a technikákat a saját dojómban gyakorolni, a lábam alatt a tatami keménysége, a testem egészen könnyű, úgy éreztem magam, mint egy középkori földesúr a saját várában.
A plafon műanyagborítású volt, amitől persze a dojo nyáron nagyon felforrósodott. A műanyaglapokat a tanítványaim segítségével szereltük fel.
Egy nap egy jelentkező érkezett, aki rögtön azt kérdezte:
- Az aikidóban a plafonon is tudni kell járni?
Meglepődtem a kérdésen, de aztán a mennyezetre felnézve lábnyomokat pillantottam meg ott - tanítványaim koszos lábbal összejárkálták a műanyaglapokat, mielőtt felszereltük őket.
- Van olyan gyakorlat is - válaszoltam.
- Hát, akkor majd jelentkezem - felelte, sietve távozott, de sohasem láttuk többet...
Az autóbeálló helyén kialakított résznek nem voltak falai, így az ősz beállta után nem nagyon lehetett használni. A környékbeli házakból régi, már fölösleges ajtókat kértünk, amiket magunk szögeltünk fel, így próbáltunk javítani a helyzeten. A régi Honbu Dojo főbejárata is ott volt közöttük.
A tatami egy része szintén a Honbu Dojóból származott, a többit úgy gyűjtöttük össze különböző házakból. Az edzések okozta igénybevétel miatt folyton felszakadoztak, ráadásul, mivel számos helyről származó, már nem használt darabok voltak, a méretük is különböző volt, jól emlékszem, milyen nehéz volt őket összepasszítgatni.
Feleségem apjának az érdekeltsége volt az a tatami-bolt, amelyik a nikkói Toshogu4 szőnyegeit készítette. Ebből az üzletből magánszemélyek nem rendelhetnek semmit, én mégis időnként kaptam tőlük tatami-alapanyagot, amit felhasználva azután uchideshijeimmel, Igarashival és Hatayamával foltozgattuk a tatamikat. Mivel az egész borítás kicserélése óriási munka lett volna, csak az elrongyolódott részre varrtuk rá a foltot, s azután az egészet egy nagy ponyvával borítottuk be. A Kodaira Dojóban mind a mai napig ezt a módszert alkalmazzuk.
Pár év múlva a tető kezdett beázni, a tatamin tócsák lettek, ami miatt nem lehetett edzeni. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy a beázó helyekről a vizet esőcsatornákon vezettem ki. Egyszer hallottam, ahogy a közeli óvodába igyekvő gyerekek így beszélgetnek:
- Nézzétek, milyen érdekes, ebben a házban belül van az eresz...
Később rájöttem, hogy a szomszéd telek határa rézsútos, így egy rész a dojo mellett még hozzánk tartozik. Erre a területre egy új dojo-részt és női öltözőt építettem. Ettől kezdve a dojo L-alakú lett, az új részt a kezdők oktatására használtuk, amíg egy idő után a haladók fel nem fedezték, hogy ide a dojo többi részéből nem látok be, attól fogva inkább ők szerettek ott gyakorolni...
A házunk mellett lévő Kodaira Dojóban fokozatosan nőtt a tanítványok száma, 1970. áprilisában az egyéves évfordulóra rendezett bemutatón úgy ötvenen vettek részt, a hároméves évfordulóra már a kodairai mezőgazdasági egyesület csarnokát kellett kibérelnünk, a résztvevők száma száz körül volt.
A létszám növekedését látva számot kellett vetnem azzal, mi lesz az ezután jelentkezőkkel, s úgy döntöttem, még egy dojóra van szükségem.
Éppen abban az időben a fiatalabbik bátyám Tokorozawában telket vett magának, de amikor tudomást szerzett a terveimről, a rendelkezésemre bocsátotta a területet.
- De az épületet már te húzod fel rá! - tette hozzá.
Így hát újra dojoépítésbe kezdtem.
1972. novemberére a Tokorozawa Dojo elkészült, s most már két dojo igazgatásának a munkája várt rám. Ebben az építkezésben is Takano Isaku úr volt a segítségemre.
Pont az olajválság közepén voltunk, s jól emlékszem, apám a dojo megnyitójára ajándékként nagy halom vécépapírt hozott5. Valóban, három hónappal később az árak olyan szédületes emelkedésbe kezdtek, hogy ha akkor vágok bele az építkezésbe, biztos, hogy nem tudom befejezni. Nagy szerencsém volt.
Habár a kissé egy bárka felépítményére emlékeztető Tokorozawa Dojóról van szó, mégis ennek a dojónak az elkészülése komoly visszhangot váltott ki az Aikikai-on belül.
A Honbu Dojo oktatói között még arra sem volt korábban példa, hogy valakinek saját dojója legyen, erre az illető még felépíti a másodikat is... Az oktatók közül többen azt hangoztatták, nem kétséges, a Honbu-beli munkám és a saját dojóim irányítása közül melyik lesz számomra a fontosabb.
Már jó ideje köröztek ilyen vélemények a dojóban, sok közülük hozzám is eljutott, amikor egy nap hívatott Kisshomaru sensei.
- Köszönjük az eddigi fáradozásaidat - mondta. - Már két dojo vezetője is vagy, ami biztosan nagy munkát jelent, lefoglalhatja a teljes munkaidődet. Még egyszer köszönjük az eddigi munkádat, ezután összpontosíts az aikido Saitamában6 való népszerűsítésére.
Majd egy borítékot nyújtott át:
- Ez a végkielégítésed.
Hazatérve kinyitottam a borítékot s annyira kis összeget találtam benne, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett végkielégítésnek nevezni. Arra gondoltam: minden, amit a szervezetünkért tettem, végül csak ennyit ér? Nem az összeg kicsiny volta zavart, hanem az, hogy úgy éreztem, ennek fényében az addigi munkám is leértékelődött.
Másnap visszamentem a Honbu Dojóba és a kapott borítékot úgy, ahogy volt visszaadtam.
- Mi az, kevesled talán? - nézett rám meghökkenve Kisshomaru sensei.
- Nem az összeggel, hanem a jogcímmel van problémám - válaszoltam. - Attól, hogy már nem vagyok a Honbu Dojo oktatója, az Aikikai szervezetét még nem hagyom el, így nincs értelme végkielégítést kapnom. Ezt a pénzt az új dojóm megnyitására kapott adománynak szeretném tekinteni, ennek megfelelően kellene a címzést átírni.
Kisshomaru sensei némán hallgatott, majd így szólt:
- Úgy? Jól van, megértettem.
Elvette a borítékot, majd hozzátette:
- Holnap nézz be megint.
Amikor másnap visszamentem egy, a gratuláló adományokhoz használt borítékot kaptam tőle ezekkel a szavakkal:
- Gratulálunk az új dojo megnyitásához!
Mélyen meghajolva megköszöntem az ajándékot és távoztam. Így lett vége sok éven át tartó Honbu-oktatói pályafutásomnak, attól kezdve már kizárólag a saját dojóimra összpontosíthattam.
Az Aikikai akkoriban válságos időszakot élt át7, s ha belegondolok, az, hogy még ilyen körülmények között is fontosnak tartották, hogy a távozóknak ha kis összeget is, de végkielégítést fizessenek, igazán szép gesztus volt.
A Honbu Dojóval azóta is nagyon jó kapcsolatot tartok fenn, a kyu- és danvizsgáinkat is ott rendezzük meg.
A Kodaira Dojo felépülése és az első jelentkezők megérkezése után számos kérést kaptam:
- Sokáig dolgozom, ezért este nem érek rá, inkább reggel tudnék edzeni!
- Középiskolás vagyok, ezért este tanulnom kell, délután 5 körül lenne jó...
Így aztán az edzésidőpontok is, a tanítványok is egyre szaporodtak.
Abban az időben, amikor a saját dojóim irányításával kezdtem foglalkozni, az aikido népszerűsége felfelé ívelt, sok meghívást kaptam s egyre inkább szükségem lett volna valakire, aki távollétemben vezeti az edzéseket.
A Tokorozawa Dojo 1972. október végi megnyitásakor beköltözött oda a legelső uchideshi is, Shikanai Ichitami, aki a Meiji Egyetemen kezdett aikidót tanulni. Ő az egyetem elvégzése után még úgy érezte, folytatni akrja a tanulást, ezért nem keresett állást, s amikor megpillantotta a Kodaira Dojo hároméves évfordulójára invitáló plakátunkat, csatlakozott a dojóhoz. Éppen olyan helyzetben volt, hogy nem jöttek össze a dolgai, már azon gondolkodott, összecsomagol és visszautazik szülőföldjére, Aomori tartományba.
Aznap este bőven poharazgattunk is, s a végére úgy döntött, uchideshinek áll és harminc éves koráig mellettem fog dolgozni. A Tokorozawa Dojóba annak megnyitóján költözött be.
A második uchideshi Igarashi Kazuo lett, szintén a Meiji Egyetemről. Neki a munkájával csak úgy sikerült a gyakorlást egyeztetnie, hogy Yokohamából járt át Kodairába edzeni. Mivel az ingázás sok energiáját felemésztette, 1973. januárjában beköltözött a Kodaira Dojóba s attól kezdve onnan járt be a munkahelyére.
A Kodaira Dojo felső szintjének egy részén vendégszobát alakítottunk ki, s egy időben ott lakott Maekawa úr, aki ma a Saitama Egyetem professzora. Több hónapig lakott nálunk azzal a kikötéssel, hogy a reggeli edzés után el kellett mennie...
Igarashi Kazuo így ír az akkori uchideshik életéről az Igarashi Dojo alapításának 20. évfordulójáról megemlékező kiadványban:
Az egyetem után öt évig dolgoztam, de újra és újra fel kellett tennem magamnak a kérdést, vajon jó-e így az életem? Csak munka, munka, ami mellett semmire sem maradt időm - nem kellene valami másba fognom, amíg még fiatal vagyok? Úgy határoztam, újra belekezdek az aikidóba, s felmondtam a munkahelyemen.
A Tokorozawa Dojo megnyitóján megkerestem Kobayashi senseit és arra kértem, fogadjon be bentlakó tanítványának.
- Vagyis uchideshi? - kérdezte a sensei.
- Nem, inkább afféle élősködő - válaszoltam.
Ötévi munkám alatt sikerült megtakarítanom valamennyi pénzt, úgy számoltam, ha nem csinálok semmit, két évig ennivalóra akkor is futja belőle, ezzel a gondolattal fordultam Kobayashi senseihez.
A Tokorozawa Dojo megnyitója 1972. novemberében volt, s a következő év januárjának első napján beköltözhettem a Kodaira Dojóba. Természetesen az étkezésért, edzésért is magam fizettem.
A mai, uchideshinek jelentkező fiatalok első kérdése az: "Mennyi lesz a fizetésem?", s nagyon elcsodálkoznak, ha olyanról hallanak, hogy az uchideshi fizet a senseinek...
(...)
Ahogy egyre több helyen nyíltak a Kobayashi Dojóhoz tartozó dojók, egy idő után én is oktató lettem. Nagyon szerettem azonban azt a parazita-életet! Minden este az utolsó edzés után sensei a fürdőbe vonult, utána én is megfürödtem, azután megvacsoráztunk, sörözgetve beszélgettünk késő estig.
- A Kobayashi Dojo olyan, mint egy sokáig nyitva tartó kocsma! - mondta gyakran a sensei, bár azt hiszem, felesége nem osztotta a lelkesedését...
Ezt a boldog parazita-életmódot egészen a házasságomig, 1976-ig folytattam.
Később a Meiji Egyetem aikidóklubjának két másik tagja, Motohara és Yamazaki laktak a dojóban afféle fizetős uchideshiként fél éven keresztül.
A Tokorozawa Dojóban lakó Shikanai Ichitami viszont az alkalmazásomban állt, így az ő megélhetését nekem kellett biztosítanom. A dojo felépítése elvitte az összes pénzünket, még kölcsönt is vettünk fel, a nyitásra pedig 1972. novemberében került sor, az emlékezetes olajválság közepén, amikor a rosszat sejtő emberek az üzletekből még a vécépapírt is felvásárolták. Ráadásul az időjárás is hidegre fordult, nem nagyon voltak új jelentkezők. A gyerekedzésekre egyetlen tanítványként első osztályos fiam, Hiroaki jött át Kodairából.
Ekkoriban lett a tanítványom Shinoyama Higashi, aki ma a Fukushima tartományban levő Iwakiban vezet dojót. Naplójában abból az időből ez a bejegyzés található:
Az edzést a dojo-cho vezeti, résztvevők: az uchideshik, Shikanai és Igarashi, mindkettő 3. dan, meg én.
Ilyen körülmények között nem tudtam Shikanainak fizetést biztosítani.
Akkoriban segítettem Okumura Genta úrnak, aki a közeli Koganeiben nyitott dojót. Őt még a Honbu Dojóból ismertem, uchideshi volt ott amikor én is csatlakoztam. Okumura úrnak is kellett valaki, aki kisegíti néha, ezért Shikanai a hét egyik felében az ő dojójában, a másik felében pedig a Tokorozawa Dojóban dolgozott, így már nem volt gond a fizetésével sem.
Ez az időszak volt a Kobayashi Dojo történetének gazdaságilag legnehezebb szakasza.
Nehéz helyzetemet látva Iida Hiroshi úr a Tokiói Aikido Szövetségből sietett a segítségemre. Az ő közvetítésével kerültem kapcsolatba Ito
Shoyo shihannal, a Shotokan Egami karate mesterével, akinek a Moto-Sumiyoshiban, Kawasakiban levő dojóját kibérelhettem. Ez 1973.
szeptemberében történt. A Kodaira Dojóban
gyakorolt Hayakawa Atsushi, aki a Shito-ryu mestere volt, s bemutatta nekem Okano Yuzaburo shihant, aki Hachioji-beli Shotokan dojóját bocsájtotta
a rendelkezésemre aikido-edzések céljára. Ezzel a két új helyszínnel végül sikerült úrrá lennem pénzügyi nehézségeimen.
Érdekes, hogy Hayakawa úr már egy éve edzett nálam, amikor tanítványaimtól megtudtam, hogy karatemester. Igen jó kapcsolatai voltak.
1977-ben beköltözött a Tokorozawa Dojóba Hatayama Kengo. Ő még az Akita Egyetem diákjaként kezdett a helyi dojóban aikidót tanulni, majd mikor egy nagy elektronikai cég tervezési osztályán kapott állást, a Honbu Dojóban folytatta a gyakorlást. Én akkor a Honbu oktatója voltam, így látásból ismertük egymást. Akkor kezdett a Kodaira Dojóba lejárni, amikor a vállalat Fuchu-beli üzeméhez helyezték át. Két évvel később már a Tokorozawa Dojóban lakott és edzett, onnan járt dolgozni Fuchúba, majd egyszer csak egy reggeli edzés után váratlanul közölte velem, úgy döntött, kilép a vállalattól és kizárólag aikidóval akar foglalkozni.
Ebben az időben a dojóban lakott a Toyo Egyetemre járó Okada Osamu (a Japán Külföldi Önkéntes-szolgálat aikido-oktatója), valamint Toda úr a Meiji Egyetemről (ő ma dojót vezet Kochi tartományban).
Fiatal tanítványaim közül persze nem kevesen keményen dolgoztak az edzések mellett, akik az aikidótól éppen a munkahelyi stressz feloldását
várták. Közülük páran, látva azt, hogy vagyunk néhányan, akiknek az edzés és az oktatás a hivatása, saját jövőjüket hasonlóan képzelték el.
Ilyesmi gyakran történik mind a mai napig.
Én magam a Honbu Dojo uchideshijeként töltött időnek köszönhetően jól ismertem azt, milyen érzés a ranglétra legalján lenni, így teljesen
megértettem őket, nem is nagyon tudtam nemet mondani egy-egy ilyen kérésnek...
Hasegawa Hiroyuki gyerekkora óta a budo bűvöletében élt, korábban az Oyama Masutatsu által híressé tett Kyokushin karatét tanulta, uchideshi
volt, az oktatói körbe is bekerült. A részleteket ugyan nem ismerem, de igen nehéz természete lehetett, mivel Oyama sensei kétszer is
kitiltotta a dojójából.
Azért kezdett az Asukabe Dojóba járni, mert úgy érezte, meghízott. Később Horikoshi shihan ajánlásával uchideshi-státuszért folyamodott s
három évig lakott a Tokorozawa Dojóban, utána a Kobayashi Dojo oktatója lett. Egy Chibában levő dojo felelőseként dolgozott, jelenleg pedig
Ibaragi tartományban van dojója.
Hasegawával egyidőben szintén három évig volt uchideshi Sato Yoshifumi, akit Oiwake úr a Fukushima Budokanból küldött hozzám.
Kon Yuzo, aki a Kiyose Dojóban kezdett gyakorolni, otthagyta az állását és uchideshi lett - most Atsugi környékén tanít.
Suwa úr, aki a Kokugakuin Egyetemen végzett, igen hosszú aikido-pályafutást tud maga mögött. Mivel házasember volt, nem lakott a dojóban, de mindig ott van a péntek reggeli instruktori edzéseken.
Masuda Manabu és Koyanagi Shunichiro a Kodaira Dojo gyerekedzésein kezdtek, azután középiskolában is folytatva a gyakorlást végül mindketten
feladták civil foglalkozásukat és oktatók lettek. Ők már egyetemistaként is részt vettek a gyerekek oktatásában, azután is sokat segítettek,
számos dojóban dolgoztak nekem. Ők másoktól eltérően már egyetemi éveik alatt tudták, hogy oktatók szeretnének lenni, s csak azért dolgoztak
3-5 évet a diploma után, hogy az uchideshi-időszakra pénzt keressenek.
A fiammal, Hiroakival nagyjából egyidősek lévén az edzéseken kívül is összejártak, nagyon jó kapcsolatban vannak. Fiatal gyerekekként látom
őket magam előtt, pedig, ha jobban belegondolok, már-már középkorú férfiak inkább - ők viszik tovább mindezt...
A hölgyekről szólva itt van Komine Fusako, aki 1978-ban kezdett a Kodaira Dojóban gyakorolni s azóta is fáradhatatlanul edz. A hegymászás a hobbija, fent is lakik a hegyekben, s mivel szakács végzettsége van, két szezonon át hegymászók étkezésének a felügyeletével foglalkozott. A Tachikawa Dojo megnyitása óta oktat is, a péntek reggeli oktatói edzés után tíznél több embernek készít reggelit a Tokorozawa Dojo apró konyhájában, amiért az uchideshik és a külföldi bentlakók nem győznek eléggé hálásnak lenni.8
Suzuki Koshin diákkorában kezdett aikidózni a Honbu Dojóban, majd amikor a kodairai Polgármesteri Hivatalnál kapott állást, a Kodaira Dojo tagja lett, azóta is gyakorol, több, mint harminc éve már. Ő és a felesége voltak az elsők azok hosszú sorában, akik itt, a dojóban ismerkedtek meg egymással. Most, hogy elmúlt 50 éves, fogta magát, otthagyta az állását és beiratkozott egy természetgyógyászati iskolába, miközben gyakran helyettesít engem oktatóként.
Yamawaki Hisashi Franciaországban, a Montpellier Egyetemen szerzett diplomát mint francia nyelvtanár, majd a JICA9 tolmácsaként dolgozott Afrikában. Japánba való visszatérése után a Hon-Kawagoe Dojo tagja lett, majd egyszer csak vásárolt egy faházat egyenesen Finnországból, lakást és dojót alakított ki benne. Azóta ott tanít, illetve minden hétvégén Tokióba jön és a Higashi-Murayama, Tokorozawa Dojókban is oktat. Világlátott, tapasztalt ember, akinek sokszor kikérik a véleményét oktatóink, akik nagy része semmit sem tud a budón kívüli világról.
Kasahara Yuji az Egyesült Államokban, a Massachusetts-i Állami Egyetemen szerzett diplomát, ott is kezdett aikidózni. Eredetileg az ENSZ-nél akart dolgozni, de az aikido annyira megragadta őt, hogy visszatért Japánba. Munka mellett hétköznap a Honbu Dojo, hétvégén pedig a Tokorozawa Dojo edzéseire járt, aztán nagy döntést hozva beköltözött a Tokorozawa Dojóba. Éppen erre az időre esett a dojo nagy felújítása, aminek köszönhetően a bentlakók körülményei jelentősen javultak - irigyli is őt minden korábbi lakó.
Ők mindannyian olyan emberek, akik annyira szeretik ezt a művészetet, hogy életüket oktatásának szentelik. Sikeresek voltak előző szakmájukban is, de úgy érezték, változásra, új körülményekre van szükségük - óriási felelősségnek érzem azt, hogy belőlük minél kitűnőbb aikidós váljék.
Valamennyiük álma, hogy egyszer majd önállóak legyenek, saját dojójukat igazgathassák - nekem kell megtanítanom nekik, hogyan kell egy dojót vezetni, mit jelent hivatásos aikido-oktatónak lenni. Ehhez nem elegendő az, ha valaki jól ismeri a technikákat, erős, határozott személyiségre van szükség, szívósságra az új és új problémák megoldásában. S persze mindenek felett arra a képességre, hogy minél több embert tudjunk tanítványainkként magunkhoz vonzani.
Szerte a világban nagyon sok dojo működik, s azt hiszem, általánnosságban úgy fogalmazhatunk, hogy azok igazán sikeresek, ahol az oktatónak sikerül emberként is közel kerülnie a tanítványaihoz. Az edzések maguk lehetnek szigorúak, de úgy gondolom, az emberek számára az szimpatikus, ha a tanár azokon kívül kedves, barátságos személyiséggel bír.
Vannak persze olyan tanárok is, akik inkább azt a magányos harcos típust személyesítik meg, aki számára a fő cél a saját harci tudás tökéletesítése, ők nem a tanítványaikkal való emberi kapcsolataik elmélyítését, hanem a technikáik fejlesztését tartják szem előtt. Ezzel nincs semmi baj: az ilyen típusú oktatókat azok a tanítványok fogják megtalálni, akiknek ilyen tanárra van szükségük. Az Aikido Kobayashi Dojo alapvető célkitűzése azonban az, hogy minél több embert, fiatalt és öreget, nőket és férfiakat összegyűjtve átadjuk nekik mindazt az örömet, amit az aikido gyakorlása nyújthat. Az emberek közötti kommunikáció a dojón belül és azon kívül is nagyon fontos, az oktatónak társadalmi kötelezettségei is vannak, el kell mennie esküvőkre, ünnepélyekre is.
Az én feladatom az, hogy mindezeket megtanítsam az uchideshiknek, hogy majd saját dojójukat gond nélkül tudják irányítani.
A dojóm megnyitásával együtt természetesen tagtoborzásba is fogtam, gyerek, diák és felnőttcsoportokat egyaránt indítva. Legelső tanítványom a fiam, Hiroaki volt.
Akkoriban még nem igazán volt nevem az aikidóban, alig voltak tanítványok, így eleinte mindössze heti két edzés volt, szerdán és szombaton, amikor a Honbuban nem volt dolgom. Azután ahogy a tagok száma gyarapodni kezdett, úgy kezdett a dojo is hangulatosabbá válni.
- Erre jártam, megláttam a táblát...
- Egy barátom csinálja, gondoltam, én is kipróbálom...
Sorra érkeztek az érdeklődők. Az egyetemi csoportjaim tagjai közül sokan átjártak ide is, ők az igen kemény stílusukkal számos újoncot elriasztottak ugyan, de én nem bántam, annyira nagy öröm volt számomra látni, mennyire szívesen jönnek a dojómba.
A Honbu Dojóban gyakorlók közül is többen, akik kedvelték a stílusomat, vasárnaponként vállalták az utat Kodairáig. Közülük ma is aktívan edz Asai Kazuhiko a Kodaira Dojóból, illetve a Higashi-Yamatói Aikido Szövetség elnöke, Sawada úr. Néhányan még közel is laktak, mint például Sato úr, akivel a reggeli edzéseken lehet találkozni, vagy az oktatók közül Suzuki Koshin, Kimura Takao, aki a Gakushuin Egyetem aikido-csoportjába járt akkor.
Sok ember megfordult itt már akkor is, ám akit sosem fogok elfelejteni, az W úr volt, aki az 5. tagsági számot kapta, de felnőttként a legelső tanítványom volt.
Ő Asakusában egy galeri vezetője volt, de valami ügy miatt megszakította a kapcsolatot társaival s Asakusából Kodairába költözött. Egyáltalán nem volt rossz ember, de annyira
hirtelen természete volt, hogy folyton bajba keveredett. Ha azt látta, hogy valahol egy gyengébbet bántalmaznak, nem tudott továbbsétálni, azonnal a védelmére kelt, amolyan őrangyal-típus volt.
- Kobayashi úr, nem a maga tanítványa volt az, akit tegnap este a rendőrök vittek el? - kérdezték tőlem bevásárlás közben néha.
Egyszer az éjszaka kellős közepén megszólalt a telefon, egy rendőr volt az,
- Ez a W úr maguktól jókora kocsmai verekedést robbantott ki, hallja - tájékoztatott.
Amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem jöhet, csináltatott magának egy "Aikido Kobayashi Dojo" feliratú felsőt és abban járt-kelt...
Eleinte szörnyen aggasztott minket ez az egész, de aztán, ahogy megkedveltük őt, már falaztunk is neki:
- Jó estét, a körzeti járőr vagyok, megtudhatnám ennek a W úrnak a címét, telefonszámát? - jött egyszer a telefonhívás, amikor feleségem vette fel a kagylót.
- W úrról van szó? - felelte Yasuko, - Hát ő sajnos éppen a minap költözött el erről a környékről, nem hagyta meg se a címét, se a számát.
Ezek a dolgok talán nem vetnek rá túl jó fényt, de nem egyszer előfordult, hogy bántalmazott nők védelmére kelt:
- Nem mehettem el mellette szó nélkül - mondta később.
Biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén jó ember volt.
Fiatal, energiától duzzadó tanítványaim rajta kívül is jó néhányan voltak, akik persze újra és újra fejfájást okoztak nekem. A legemlékezetesebb az volt, amikor a dojóm hét tagja verekedésbe keveredett egy, a Shin-Aoume főutat ellenőrző banda mintegy harmincöt tagjával. Mikor kérdeztem őket, mi miatt robbant ki a verekedés, azt mondták, ők teljesen ártatlanok, mindenről a másik fél tehet. Ez a banda W úr ismeretségi körébe tartozott, aki azonnal felvette a kapcsolatot a megfelelő emberekkel, így az esetnek sem rendőrségi, sem másmilyen következménye nem lett. Nem tudtam, haragudjak-e, vagy inkább örüljek a szerencsés végkifejlet miatt.
Tanítványaim között számos mozgássérült is volt. Volt, akinek az egyik karja hiányzott, másnak fél lába volt, de volt gyermekbénulásban szenvedő is. Mindannyian nagy lelkesedéssel, csodálatosan edzettek.
Egyszer csatlakozott hozzánk egy férfi, aki motorbalesetben elvesztette az egyik karját. Az ukemi nem okozott neki problémát, de kis gondolkodás után valamennyi technikát képes volt a saját adottságaihoz igazítani. Fegyverrel is éppen úgy dolgozott, mint bármelyik egészséges ember. A shodan vizsgáján volt olyan néző, akinek fel sem tűnt, hogy csak egy karja van.
Egyszer a reggeli edzést végignézte egy fiatalember.
- Olyan ember is aikidózhat, akinek rossz az egyik lába? - kérdezte utána.
Megkérdeztem, csinál-e valamilyen testmozgást egyébként, mire azt válaszolta, hogy síelni szokott.
- Ha síelni tud, akkor az aikido biztosan menni fog - válaszoltam neki, mire fel is iratkozott.
Edzés elején a szobámba rontott az egyik uchideshi:
- Sensei, annak az embernek csak egy lába van!
Az öltözőbe siettem, s valóban, a fal mellé egy műláb volt támasztva, az illető fiatalember pedig edzőruhában, féllábon álldogált. Tényleg azt hittem, mindössze sérült az egyik lába, álmomban sem gondoltam, hogy combtőből hiányzik neki.
Egy pillanatra komolyan kételkedtem benne, lehetséges-e ez, de mivel már átöltözött, engedtem, hogy beálljon. Meghajoltunk, a bemelegítéssel elkezdődött az edzés. Álló helyzetben neki mindig az egy lába miatt apró ugrásokkal kellett az egyensúlyát megőriznie, de mégis végigcsinált mindent, a suwari-wazát kivéve. Kis idő múlva, ha a partnere segíteni akart neki gyakorlás közben, ő tiltakozott, s ragaszkodott hozzá, hogy keményen dobják meg. Ahogy telt az idő, a lába annyira megerősödött, hogy új nadrágokat kellett vásárolnia.
Egy másik dojóban történt, körülbelül ebben az időben, hogy jelentkezett egy középiskolás fiú és egy lány, akiknek a karja és lába egy gyerekkori betegség miatt részlegesen lebénult. Úgy érezték, szükségük van valamilyen testedzésre, ezért a szüleik ellenkezését is legyőzve eljöttek.
A has- és nyakizmaik nagyon gyengék voltak, ezért ushiro-ukeminél mindig beverték a fejüket. Ha a hátukra estek, egyáltalán nem tudtak felállni. Ezért aztán egy párnát használtak
arra, hogy megvédje a fejüket az ütődéstől. Fél évig tartott, mire hátraesés után fel tudtak állni, a zenpo-kaiten megtanulása egy évükbe telt.
A lány jelenleg második dannál tart, s férjhez ment egy hasonló problémával küzdő kendós fiúhoz.
A fiú harmadik danos, s gyakran beszél a fiatalabbaknak arról, hogy bármennyire hátrányos is valaki helyzete, ha eléggé erős az akarata, majdnem mindent
ugyanúgy tud csinálni, mint a többi ember.
Ahogy a Kobayashi Dojo ismertsége nőtt, egyre többen telefonáltak edzésidőpontok, helyszínek, tagsági díjak után érdeklődve. Néha egészen furcsa hívások is érkeznek.
- A kisfiamat szeretném aikidóra taníttatni - mondta egyszer egy női hang.
Miután elmondtam neki a gyerekedzések időpontjait, azt mondta:
- Sajnos az nem jó, akkora még nem ér haza a munkából.
- Hány éves is az ön kisfia? - kérdeztem kissé döbbenten.
- Huszonnyolc - válaszolta.
Érdekes helyzet volt.
Sokan szeretnének az önvédelem miatt is aikiadót tanulni.
- Az aikido tényleg alkalmas arra, hogy megvédjem magam? - kérdezte izgatott hangon egy nő.
A beszélgetés során kiderült, hogy a rendkívül erőszakos férjétől szeretné megvédeni magát. Megkérdeztem, mi a férje foglalkozása.
- Rendőrtiszt - válaszolta.
Mit is mondhattam volna erre?
Egyszer váratlanul felhívott egy tanítványom:
- Itt éppen verekedés készül, használhatom az aikidót? - szegezte nekem a kérdést. Némi hezitálás után azt mondtam neki, az aikidót inkább hagyja ki ebből a verekedésből.
Szintén a családi veszekedéshez kapcsolódó történet, hogy egy feleség jelentkezett nálam, akit gyakran vert a férje, s egy barátnője javasolta neki, hogy kezdjen aikidót tanulni, akkor nem marad alul a férjével szemben. Nem nagyon tudtam, mit is tanácsolhatnék neki. "Nyilvánvalóan nehéz tisztán látni ebben a dologban, de abból nem lehet baj, ha egy újabb ember kezd aikidót tanulni", gondoltam, s elfogadtam a jelentkezését. Nem tudom, mi lett azóta ezzel a házaspárral.
Előfordult, hogy olyan ember jelentkezett nálam, akinek a motivációi elfogadhatatlanok voltak számomra, s ilyenkor nemet kellett mondanom. Egyszer telefonált valaki, aki az aikido iránt érdeklődött. Feleségem vette fel a telefont.
- És mondja csak, - kérdezte, - az akidóban férfiak és nők együtt gyakorolnak?
- Igen, együtt.
- Csakugyan? És akkor meg is lehet fogni azokat a nőket?
- Ostoba! - kiáltotta a feleségem, és lecsapta a telefont.
Egy idő után már az illető hangjából, a kérdéseiből meg tudtuk állapítani, valóban akar-e edzésre járni.
Az utóbbi időben mintha szaporodnának a furcsa telefonok. Van, aki éjjel fél egykor, egy órakor telefonál. Azt hiszem, egyre több az olyan ember, akiben felnőtt létére sincs meg a kellő józan ész...
A telefonálók nyelvhasználata is sokszor hagy kívánnivalót maga után. "Figyejj csak...", "Aztán mibe kerül?", "S mikor tartod?", és hasonló, még baráti beszélgetésben is furcsa mondatok sem ritkák.
S az anyukák! Néha az az érzésem, hogy az anyukára még a gyerekénél is jobban ráférne némi nevelés...
1978-tól kezdve sorra nyíltak meg az új dojóim - Kiyose Dojo, Asukabe Dojo, Hon-Kawagoe Dojo, Higashi-Murayama Renshinkan Dojo, Hino Shiyukan Dojo. Sokan, látva, milyen lelkesedéssel igyekszem népszerűsíteni ezt a művészetet, rendelkezésemre bocsátották dojójukat, vagy telket ajánlottak fel. Azonban, mivel ekkor már Hatayama és Igarashi gyakran mentek külföldre tanítani, komoly hiány volt oktatókból.
Ekkor az addig a Tokorozawa Dojóhoz tartozó Horikoshi Haruyoshi kérte, hadd költözzön be a dojóba. Ő a Hosei Egyetem aikidóklubjában kezdett gyakorolni s egy kereskedelmi vállalat menedzsmentjének a tagjaként dolgozott, de egyenes természete miatt nehezen jött ki a feletteseivel, s a konfliktusok okozta stresszt az aikido gyakorlásával igyekezett feloldani. Rendkívüli lelkesedéssel edzett.
Mások abban segítettek, hogy új dojókat tudjak nyitni, ismét mások az akkoriban már egyre szaporodó külföldi útjaim alatti helyettesítésemet vállalták.
Központi figura volt ezen a téren a Hanno Dojót alapító Watanabe Katsuhiko, aki sajnos azóta már nincs közöttünk, Sawada Akira a Higashi-Yamato Aikidokaiból, a Tachikawa Tamagawa Josui Aikidokaiból Tanimura Shinichi, Ishimura Kunio a fuchúi edzőteremből, illetve Ueno úr a Tanashi Aikidokaiból. Rendkívül hálás vagyok a sok segítségért a Kodaira Dojo tagjai közül Ueno Chikarának és Asai Kazuhikónak, Kobayashi Kan'o úrnak, a Hoya Dojóból Barbara Summerhawknak, Hamanaka Ichifuminak és Kajiwara Midorinak, Iseno Shusennek a Hanno Dojóból. A Korai Szentély vezetőjétől, Korai Fumiyasutól is támogatást kaptam, s nagyon sokat segített Itabashi Mune úr, aki a Tokorozawa Dojo alapító tagja volt, majd a Honda amerikai leányvállalatának lett az elnökhelyettese. Családomon belülről köszönettel tartozom a húgomnak, illetve Sawakónak, feleségem húgának is.10
A néhai Tamura Tsuneo az unokatestvérem volt, a Honbu Dojóban kezdett gyakorolni, majd civil foglalkozásából kilépve a Kanagawa tartományban, Tsukui városában levő háza mellett dojót építve oktatni kezdett. Később Yokohama és Tama környékén több helyen is tanított.
Amikor az Asukabe Dojo épült, az ácsmunkában sokat segített nekem Saito úr, aki a Saitama Egyetem aikidóklubjában kezdett gyakorolni, s mivel éppen az álláskeresés időszakában élt, sok szabadideje volt. A hely, ahol a dojo épült mindössze öt perc sétányira volt az Asukabe állomástól, de akkoriban az a környék gazzal benőtt, elhanyagolt terület volt, a postai címe az volt, hogy "Legelő". Sokan vitatták, ésszerű dolog-e egy ilyen helyre dojót építeni, senki sem fog ide járni, mondták.
Rendben lezajlott a dojo-megnyitó, eljött az első edzésnap. A gyerekedzésre egyetlen négyéves kisfiú érkezett az anyukájával, aki át is öltözött, de amikor éppen elkezdtük volna az edzést, annyira megrémült attól, hogy ő egyedül van csak ott, hogy sírva fakadt, így az edzésből semmi sem lett. Ősz volt, s a nyitott ablakokon át a mellettünk levő mezőről sok piros szitakötő repült be a dojóba, így aztán Saito úrral kettesben az edzés hátralevő részében azokat fogdostuk össze. Így telt el az első edzés.
Jó darabig a felnőttedzéseken Saito úrral kettesben gyakoroltunk, de azután ez a dojo lett a hálózat egyik legjobb edzőterme. A környék beépült, ma már a postai címe sem "Legelő", hanem "Központi 2. körzet".11
Amikor külföldi útjaim, egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam edzést tartani, oktatóim helyettesítettek, ám a hétközbeni gyerekedzések idején nekik maguknak is dolguk volt, ilyenkor jött nagyon jól az egyetemi klubok (Meiji, Saitama, Tokyo Keizai Egyetemek) tagjainak segítsége. Azt hiszem, nélkülük a Kobayashi Dojo nem tudott volna a mai szintre fejlődni. Közülük sokan az egyetem elvégzése után is folytatták a gyakorlást.
A Fukushimából való Oiwake úr a nászútja alatt látogatott el egy téli edzőtáborba, így ismerkedtünk meg. Otthon étterme volt, aminek az emeletén játéktermet is üzemeltetett. Tréfásan megjegyeztem neki, hogy a környékbeli gyerekek számára talán hasznosabb lenne a játékteremnél egy aikido dojo, mire ő hazatérve munkához látott, s hamarosan megnyílt a 18 szőnyeges Aikido Fukushima-ken Budokan. Mára ez a dojo 50 szőnyeges, gyönyörű edzőteremmé fejlődött, Oiwake úr pedig a fukushimai szövetség vezetője.
Az Aizu-beli Hamamatsuban Sakai Akio úr szintén a saját üzletében alakított ki dojót, ahol aikidót oktat, akárcsak Shirokawa Katsutoshi Sendaiban, aki két dojót is épített, valamint a városban más helyeken is tanít, ő Miyagi tartomány aikidószövetségének a vezetője. Toda urat, a Kochi tartomány-beli szervezet vezetőjét szintén ismertem.
Ishigaki Haruo, aki a Saitama Egyetemen volt tanítványom, ma Nagano tartományban oktat, ő alapította és vezeti a Shinshu Egyetem aikidóklubját is. Ő javaslatomra masszőriskolába kezdett járni, közben pedig kisegített engem az Asukabe Dojóban. Később Kita-Urawában megalapította az Ishigaki Dojót, amit bázisul használva mára egész dojo-hálózatot épített ki. Oktatóként az Ishigaki Dojóban dolgozik Oseki Masami úr.
Szintén a Saitama Egyetemen járt az edzéseimre Imamura úr, aki azután munkahelyén alapított aikido-szervezetet, s mára nem csak Japánban, de külföldön, például Oroszországban oktat rendszeresen.
Sakanishi Shoichi a gépiparban kívánt elhelyezkedni, véletlenül futottunk össze egy állomáson nem sokkal az államvizsgája előtt. Megígértettem vele, hogy a vállalatnál, ahol dolgozni fog, feltétlenül szervez egy aikido-csoportot, s ő be is tartotta az ígéretét, a Shonan-térségben12 oktat ma is.
Taguchi Teruyoshi hosszú időn át egy nagy kereskedelmi vállalatnál dolgozva, másodállásban tanított aikidót, tavaly aztán nyugdíjba vonult s egy termet kibérelve saját dojót alapított.
Rajtuk kívül nagyon sokan az említett egyetemek végzőseiként ma az ország különböző részein edzenek, fontos tagjaiként az ottani aikido-közösségnek.
Harmadéves voltam, amikor megszerveztem a Meiji Egyetem aikidóklubját. Akkoriban onnan velem együtt a Honbu Dojóba hárman-négyen jártak, például Saori Mamoru, aki o-sensei
földije volt, azután Fukazu Masao, akinek a nagybátyja volt Mochizuki Minoru, a shizuokai Yoseikan alapítója. A klub létrehozásában segítségemre volt az egyetem műszaki karának
egyik tanára, Yamada Ichiro is.
Azonban a papírok beadásakor kiderült, hogy a Yoshinkan részéről Miyao Kensho szintén akikido-csoport alapítására kért engedélyt. A testnevelési tanszék azzal utasított vissza
minket, hogy ugyanúgy aikidóról lévén szó adjunk be közös kérelmet. Végül Miyaóval meg tudtuk beszélni a dolgokat s együtt adtuk be a kérvényt, amit el is fogadtak.
Mivel az egyetem dojóját nem használhattuk, Iidabashiban béreltünk időpontot egy judo-teremben. Lehet, azért, mert az aikido nem nagyon volt ismert és egzotikumnak érezték, de a tagtoborzásunkra több, mint hatvanan jelentkeztek a hallgatók közül. A dojo mindössze 30 tatamis volt, a szőnyeg mellett már a nézőknek sem volt hely. Nem tehettünk mást, kettéosztottuk a társaságot, az egyik fele edzett, a másik fele meg kiment körbefutni a császári palotát. Amikor a hosszútávfutók visszaértek, cseréltünk. Ma már furcsán hangzik talán, de volt olyan edzés is, aminek kimondottan a tagok elriasztása volt a célja.
Valamivel később lehetőséget kaptunk a Meiji Egyetem Izumi-épületében levő judoterem heti egyszeri használatára - öt év alatt jutottunk el oda, hogy már minden nap az egyetemen edzhettünk. A csoport életében okozott némi problémát, amikor csatlakozott Asai Katsuaki, aki már középiskolás kora óta aikidózott és 2. danos volt, hiszen a helyi haladók még csak 1. dannal rendelkeztek. Asai úr az egyetem elvégzése után Németországba ment aikidót tanítani, ma a német Aikikai vezetőjeként az aikido európai népszerűsítésén dolgozik.
Kezdetben hiába kértük újra és újra, hogy használhassuk az egyetem dojóját, visszutasítottak minket. Ekkor taktikát váltva igyekeztünk minél több egyetemi rendezvényen részt venni, megismertetni az aikido-csoport nevét a testnevelési tanszéken és a hallgatói irodában is. Ez végül sikerre vezetett, de így is tíz évbe telt, mire az aikido-csoport szakkörből (dokokai) rendes sportklubbá (taiikukai) válhatott.
A Saitama Egyetem klubjának annak alapításától kezdve én voltam a vezetője. A klub alapítása a Shinbashi Dojóba járó Imamura úr érdeme volt, aki sikeres shodan-vizsgájával egy időben fogott bele a szervezésbe. A Shinbashi Dojóban szombat délután négykor tartottam edzést, s mivel a kita-urawai Saitama Egyetemen levő edzés délben volt, ha utána azonnal vonatra szálltam, tíz perccel az edzés kezdete előtt érkeztem meg Shinbashiba.
Imamura a barátaival, Ishigakival, Satóval együtt fogott a tagtoborzásba, s egész szép létszámot sikerült összegyűjteniük, persze mindannyian teljesen kezdők voltak. Imamura
szerencsére szeretett oktatni, így a többi edzést ő tartotta, annyira lelkes volt, hogy amikor megérkeztem a dojóba, őt mindig a tükör előtt találtam, ahogy bokkennel vágásokat
gyakorolt.
Kezdetben a dojóval kapcsolatban is számos nehézséggel kellett megbirkóznunk. A tartomány által működtetett Budokanban kaptunk ugyan helyet, de ha a rendőrség judo- vagy
kendoklubja megérkezett, akkor rögtön át kellett adnunk nekik a termet. Az egyetemnek volt ugyan dojója, de oda egyetlen észszerű időpontra sem fértünk be, így ott álltunk
állandó hely nélkül.
Végül sikerült megkapnunk az egyetem tanárképző iskolájának a tornatermét. A terem rettenetesen elhanyagolt állapotban volt, a padló helyenként hiányzott, tatami nem volt egy darab sem. Végül a tagokkal eldöntöttük, ha tudunk tatamit szerezni, akkor jó lesz. Azon a nyáron mindenki munkát vállalt, minden embernek annyi pénzt kellett összgyűjtenie, amiből négy szőnyeget lehetett venni - őszre majdnem száz tatamink lett, amivel már nyugodtan el lehetett kezdeni a gyakorlást.
Mint már említettem, szombat délben volt az edzés, utána az iskola étkezdéjében ebédeltem és rohantam a Shinbashi Dojóba. Az étkezdében azonban mindig nagy sor állt, meg az étel is borzalmas volt, így végül, ahogy női tanítványaim is lettek, felajánlották, hogy mindig csomagolnak nekem valamit. Az a lány, akitől az ötlet származott, akkor elsős volt, ám ma is gyakorol. Kezdetben időnként megfeledkezett erről, így aztán volt, hogy némi kétszersültet meg egy üdítőt találtam a csomagban. Aztán egyre többen segítettek neki, így hamarosan pompás házikoszton éltem.
Egy nap a csomagolt étel mellett egy levelet is találtam. Az volt benne, hogy az illető lány hajnalban kelt és az édesanyja segítségével készített nekem ebédet. Kedves dolognak
éreztem, így aztán ebéd után köszönőlevelet hagytam neki. Ez nagyon jóleshetett neki, s valószínűleg a barátnőinek is megmutatta, mert azután minden ebédcsomagban levél volt. Az
egyik lány azt írta: "Ez az első eset, hogy idegen férfinak készítek ebédet!" - döbbenten üldögéltem ott...
Az első levélre adott válaszomnak ilyen, általam előre nem látott következményei lettek. Később gondosan ügyeltem rá, hogy ne küldözgessek félreérthető leveleket.
Az aikido-csoport tagjai között szokássá vált, hogy az iskola területén, a folyosókon amikor tanáraikkal, az egyetem munkatársaival találkoztak, illendően, meghajolva köszöntötték őket. A diáklázadások idejét éltük, s az egyetemi tisztségviselők úgy tűnik, nagyra értékelték ezt a számukra szokatlan udvariasságot, s amikor nem sokkal később az egyetem Kita-Urawából elköltözött az Arakawa melletti Okubóba, az új budo-központban aikido-dojót is kialakítottak az aikidóklub kizárólagos használatára. Ez talán az ország első ilyen létesítménye volt!
A Tokyo Keizai Egyetem aikidóklubját Kisshomaru sensei ösztönzésére Ogi Kazuo alapította, aki diákkorában velem együtt edzett a Honbu Dojóban. Az oktató kezdetben Saotome Mitsugi volt, majd amikor ő Amerikába költözött, én vettem át a helyét. Eleinte a létszám nem volt magas, de aztán fejlődésnek indult, sőt még női csapatkapitányunk is lett. Takita úr, aki a szervezésért volt felelős, később maga is hivatásos aikido-oktató lett. Urai Toshiro, az edzők egyike a Tachikawa Dojóban segít nekem.
Bár 1969-ben azzal a szándékkal építettem dojót a házam mellé, hogy a diákoknak legyen helyük a gyakorlásra, hamar kiderült, hogy nem csak a helyet kell biztosítanom. Az említett diákok már szombat este gyülekezni kezdtek a dojóban, s ivászattal, beszélgetéssel ütötték el az időt másnap hajnalig. Örültem ennek, hiszen éppen ezért építettem az edzőtermet. Azonban másnap, amikor az edzés véget ért, még mindig nem mentek haza, hanem ott töltötték az egész napot, miáltal a dojo átmeneti szállássá változott, én pedig hamar kifogytam a pénzemből, mert az élelmezésük nagyon sokba került.
Manapság, amikor mindenkinek bőven van mit ennie, ez talán nehezen hihető, de akkoriban egy diáknak, akinek saját magát kellett fenntartania, komoly gondot okozott a napi háromszori étkezés finanszírozása. Emiatt általában rettentő éhesek voltak, legtöbbjük nem is a főbejáraton, hanem a konyha felől jött be a házba, s már az előtérben azt kiabálta:
- Majd' éhen halok! Asszonyom, van valami harapnivaló? - Általában nem is hozzám, hanem egyenesen a feleségemhez fordultak elsőként.
Mikor először beléjük botlottam, többnyire már a konyhában tömték a hasukat.
Szombat és vasárnap tíznél is többen gyűltek össze rendszerint, a dojo hamar a szegény diákok menedékhelyévé vált, s én úgy éreztem, kötelességem gondoskodni róluk. Mi ketten a feleségemmel életkorban sem voltunk túlzottan felettük, ami bizonyosan felbátorította őket. Mai szemmel nézve úgy tűnhet, kihasználtak minket, ami valamennyire igaz is, de abban a korban a nagylelkűség jobban része volt a köztudatnak, ezért a diákok is természetesebbnek vették ezt.
Mikor valami rendezvény volt, a legolcsóbb szusit szereztük be, amit csak kapni lehetett, de miután az üdvözlőbeszéd véget ért, mindenki a tálakra vetette magát és fel sem emelte a fejét, amíg egyetlen darab is volt rajtuk. Ezt a társaságot etetni nagyon sokba került, ám mivel diákok voltak, nem kérhettem tőlük pénzt.
Fiatal, energikus emberekről lévén szó, gyakran hágták át a szabályokat. Volt, hogy éjjel tizenegy órakor hívott fel a Meiji Egyetem testnevelési tanszékének a vezetője:
- Az emberei közül hatan vagy heten itt hevernek tökrészegen! Azonnal jöjjön ide! - majd hozzátette, - Csináljon velük valamit!
- Csináljak valamit? - kérdeztem, - De mit?
- Az a maga dolga! - és lecsapta a kagylót.
Autóval azonnal a helyszínre siettem az embereimet összeszedni, s másnap reggel első utam a tanszékvezető irodájába vezetett, aki volt olyan rendes, hogy a szemétkosárba dobta az esetről készített jegyzőkönyvet.
Volt olyan eset is, amiről még az országos lapok is beszámoltak.
Tanítványaim közül néhányan, főleg elsőévesek összejöttek és alaposan leitták magukat, majd valamiért jó ötletnek tartották a bérelt lakásuk előtt álló választási hirdetőtáblát
ököllel szétverni. Az esetnek akadtak szemtanúi, így hamarosan egy rendőrségi járőrkocsi érkezett s az egész társaságot letartóztatták. A jelenlevő felsősök próbálták
magukra vállalni a dolgot, de a szemtanúk beszámolója alapján az összes érintett elsőst is bevitték.
Szerencsére volt annyi lélekjelenlétük, hogy az aikido-klubtagságijaikat lehúzták a vécén, volt, aki lenyelte, így az aikido-csoport ezúttal nem keveredett bele a botrányba.
Az egyik lefogott diák már elmúlt 20 éves, így az ő fényképe a Meiji Egyetem nevével együtt bekerült az újságokba is.
A téli időszakban az edzések reggel fél hétkor kezdődtek. Ha valaki elkésett, az volt a büntetése, hogy 1 perc szintidő alatt körbe kellett futnia az egyetem területét. Ma jóval kevésbé veszik komolyan az órákra való pontos érkezést, de akkoriban a legszigorúbban tilos volt késni - volt olyan diák, aki emiatt az éjszakát a dojo elé fektetett matracon töltötte. Aznap éjjel esett a hó, s lassan belepte az egész matracot. Az egyetemi hivatal nem díjazta az ötletet...
A mai diákok már nem ennyire gyerekesek, így ilyen problémák ma már nem fordulnak elő. A világ ezen a téren is nagyot változott.
Diákjaim sokszor felmérgesítettek viselkedésükkel, ám igazán megható pillanatok is akadtak.
Egyszer díszes meghívó érkezett:
Ahogyan a többiekkel korábban megbeszéltük, az egyetem elvégzése után első fizetésünkből szeretnénk senseit és a feleségét egy vacsorán vendégül látni.
A helyszín az akkor épült, csillogó-villogó Keio Plaza Hotel volt. Mindketten szépen felöltöztünk és felmentünk a meghívóban jelzett 23. emeletre. Ott a Meiji Egyetem végzősei, akik annyit lábatlankodtak a Kobayashi Dojóban, öltönyben-nyakkendőben, komoly arccal felsorakozva vártak minket...
Furcsa helyzet volt, örültem is, zavarban is voltam, mindenesetre megható pillanatban volt részünk.
Elkezdődött a vacsora. Felső kategóriájú szálloda étterméről lévén szó, mindannyiunk széke mögött külön pincér állt, aki az ételeket, borokat elmagyarázta nekünk. Valamennyiünknek szokatlan volt az élmény, így mindenki igen visszafogottan viselkedett.
- Ez ugye zöldségleves? - kérdeztem, amikor a levest hozták.
- Itt karfiollevesnek hívják, uram - felelte a pincér. - Zöldségleves csak a harmadik emeleti étteremben van.13
Nem mondhatnám, hogy otthonosan éreztük magunkat, tanítványaim, akik elképesztő mennyiséget tudtak amúgy inni, két sörnél mind megálltak. A vacsora végeztével azt gondoltam, most szétszéledünk és mindenki hazamegy, ám ők elkísértek minket Kodairába és rögtön nekiálltak instant rament főzni, "Hogy együnk valami finomat is!", mondták. Hiába, alapvetően egyszerű srácok voltak...
Egyik évben a hozzám járó diákok jelezték, meg szeretnének hívni engem a karácsonyi mulatságra, Roppongiba.14 Azt mondták, aznap még felhívnak, de egész nap nem csörrent meg a telefon. "Elfelejtették", gondoltam, amikor egyszer csak nagy lármával megérkeztek a házunkhoz, körülbelül húszan.
- Azt találtuk ki, - magyarázták, ahogy ott álltam döbbenten, - hogy itt rendezzük meg a karácsonyi partit. A dojo a legalkalmasabb erre a dologra!
"Egy kicsit feldobjuk a helyet", közölték még, s pillanatok alatt teleaggatták a dojót színes díszekkel, majd "Boldog Karácsonyt!" felkiáltással ott töltötték az egész éjszakát. Azt hiszem, a feleségem és én is fiatalok voltunk még akkor, azért tudtuk elviselni ezt a társaságot.
Teljesen szemtelenek voltak, ha az edzés keményebb volt a szokásosnál, nem mulasztották el megkérdezni:
- Sensei, ma elég zabosnak tűnik - csak nincs valami gond a feleségével?
Az Aikido Kobayashi Dojo dojóinak száma is, taglétszáma is növekedett, a szervezet egyre nagyobb lett. Minden ősszel megrendezzük közös edzőtáborunkat Chiba tartományban, az Iwai tengerparton, ahol minden, a Kobayashi Dojóhoz tartozó shihan és shidoin edzéseket vezet, s három jó hangulatú napot töltünk együtt.
A Kobayashi Dojo megalakítását követő időben, amikor az első edzőtáborokat megrendeztük, a tagság főleg fiatalokból állt, akik a kemény edzések mellett legalább annyira élvezték az éjszakába nyúló, jelentős alkoholfogyasztással társuló bulikat is.
Az egyik edzőtábor alatt történt, hogy a résztvevők egy csoportja alkoholgőzös fejjel a tengerparton sétált és összetűzésbe keveredett valami helyi nehézfiúkkal. Másnap délelőtt az edzésen nyomozók jelentek meg, akiket az ügy kivizsgálásával bíztak meg.
A táborokra a régiek, akikben erős volt a csoportszellem, mindig eljöttek úgy ötvenen-hatvanan, de az újak félénkebbek voltak, ők nem nagyon jártak. Úgy gondoltam, nincs olyan módszer, amivel ezen a dolgon változtatni lehetne, amikor az egyik edzőtáborra eljött egy teljesen kezdő résztvevő, aki még esni sem tudott. Természetesen külön gyakoroltattuk őt, végig ukemi-wazát tanult.
Ekkor hirtelen megértettem, hogy a táborok résztvevőinek igen eltérő az aikido-tapasztalata, ezért mást és mást várnak az edzésektől is. Az edzőtáboron olyasmit szeretnének tanulni, amit nem nagyon gyakorolnak a mindennapi edzéseken, de megfelel a saját szintjüknek.
Az ötletet már a következő táboron megpróbáltam valóra váltani. A tábor edzéseit kurzusokra osztottuk fel a következő módon:
A résztvevők szabadon választhattak a kurzusok között, s az edzéseket nem egy sensei vezette, hanem minden magasabb fokozatú oktató egy-egy területért felelt. Megesett, hogy az én edzésemen részt vevők létszámához képest háromszor annyian választották a velem párhuzamosan edzést tartó oktató kurzusát.
- Te aztán még nálam is népszerűbb vagy! - viccelődtem vele utána, pedig csak az történt, hogy a résztvevők nem annyira az oktató fokozatát, mint inkább az edzés témáját tartották szem előtt.
A tábor nagyon jól sikerült, a résztvevők visszatérve saját dojóikba elújságolták élményeiket a többieknek is, s attól kezdve a táborok résztvevőinek a létszáma a mai kb. 250 főre növekedett.
1 Ginza: Tokió felkapott bevásárlóutcája. (SzB)
2
Ezek a megmozdulások sajátos összekeveredései voltak az egész világon
végigsöprő 68-as diákmozgalmak hatásának és a korábban lezajlott, a japán-amerikai védelmi együttműködés miatti tiltakozások (japán kifejezéssel
anbo-sodo vagy anbo-toso) egyfajta másodvirágzásának.
Utóbbiak története 1960-ban kezdődött, amikor Kishi Nobusuke kormánya újratárgyalta a még Yoshida Shigeru által 1951-ben aláírt,
Japán és a háborút megnyerő szövetséges hatalmak viszonyát rendező békemegállapodást. Az új szerződés tágította Japán lehetőségeit a hadi
kiadások, hadseregfejlesztés területén, ami sokakban azt a félelmet keltette, hogy az ország belesodródhat egy újabb háborúba.
1960-ban a tiltakozók körbevették a Parlament épületét, s a tüntetések miatt el kellett halasztani Eisenhower amerikai elnök látogatását is.
(SzB)
3 iwaikin: Szó szerint "ünnepi pénz". Japánban komoly hagyománya van az ilyen-olyan alkalmakra szedett összegeknek. (SzB)
4
Toshogu: Szentélyegyüttes Nikkóban az első Tokugawa-shogun, Ieyasu emlékére.
Az egész terület kiemelt védelmet élvez, a díszkapu pedig az ENSZ által a világörökség részévé lett nyilvánítva. (SzB)
5 Kobayashi sensei mesélte, édesapja még jól emlékezett a háború alatti nélkülözésekre, áruhiányra, s azt magyarázta a fiának, hogy ilyen időkben az első dolog, ami kifogy a boltokból, az a vécépapír. (SzB)
6 Saitama: Japán egyik tartománya, Tokiótól északra. Tokorozawa városa itt található. (SzB)
7 1971-ben Tohei Koichi a közte és a többi shihan között fennálló feszültségek miatt lemondott a Honbu Dojo igazgatói posztjáról, majd 1974-ben végleg elhagyta az Aikikait. A Tokorozawa Dojo megnyitása (1972) pont erre az időszakra esett. (SzB)
8 A pénteki reggeli amúgy az ő feladatuk lenne... (SzB)
9 JICA: Japanese International Cooperation Agency, Japán Nemzetközi Együttműködési Ügynökség. Kormányszerv, amely a japán technológia exportjával, ipari együttműködési projektekkel foglalkozik világszerte. (SzB)
10 A köszönetnyilvánítások között van egy-két név, amelynek a helyes olvasata nem teljesen világos - ezeket később egyeztetve pontosítani fogjuk. (SzB)
11 A japán címek a nálunk megszokottól eltérően nem utca/házszám alapon működnek, hanem a körzetet és azon belül a ház számát jelölik meg. (SzB)
12 Shonan: egy tengerparti terület neve Kanagawa tartományban, ide tartozik Kamakura is. Hosszú tengerpartjáról ismert, népszerű lakóövezet a Tokióban, Yokohamában dolgozók között. (SzB)
13 A zöldségleves (konsome-suupu) elterjedt, egyszerű leves Japánban, amit kétféle zöldségből készítenek. A magyar szövegen nem jön át, de a karfiollevesnek rendkívül előkelő hangzása van... (SzB)
14 A Karácsony Japánban nyugati, elsősorban amerikai mintára terjedt el, de mentes minden vallási felhangtól. Szemben az Újévvel, ami bensőséges, családi ünnepnek számít, a Karácsony inkább olyan, mint nálunk a szilveszter: baráti társaságban, bulizással telik. (SzB)
15 Oyo-waza: Szó szerint "alkalmazott technikák", az alaptechnikák (kihon) különleges helyzetekre történő alkalmazásait jelenti. Olyan formák tartoznak ide, mint a kaeshi-waza (kontratechnikák), renzoku-waza ("átkötött" technikák, amikor egy adott gyakorlattal indítva az ellenfél kontratámadása miatt egy másikkal fejezzük be a technikát), tanto-dori (kés elleni technikák), ninin-dori (védekezés kettős lefogásból) stb. (SzB)