| Kobayashi Yasuo - Utam, az aikido | ||
|---|---|---|
| Előző | ||
A hatvanas évek közepén az aikido világszerte ritkaságnak számított, s a Honbu Dojo oktatói gyakran utaztak külföldre tanítani. Az irodából sokszor szóltak:
- Ilyen és ilyen országból érkezett kérés, hogy küldjünk valakit oktatni, van olyan, aki szívesen menne?
A fiatal oktatók egymással versengve emelték ilyenkor a kezüket, de engem valahogy sosem érdekelt ez a dolog. Én teljesen elégedett voltam azzal, hogy Japánban oktatok aikidót, nem vonzott, hogy egy idegen országban, ahol még a nyelvet sem ismerem, tegyem ezt...
Az igazsághoz tartozik, hogy akkor már sokat lehetett hallani arról, milyen nehézségekkel kellett a kiküldött oktatóknak megküzdeniük: a valóság sokszor más volt, mint amit ígértek, így a külföldön tanítók első nemzedékének rendkívül nehéz dolga volt.
Ám egyszer csak úgy alakult, hogy engem is ki akartak küldeni - a Burmában (ma Myanmar) tanító Yamaguchi Seigo shihan jelezte, hogy szüksége lenne egy segédoktatóra, és rám gondoltak, bár nem voltam túlzottan lelkes az ötlettől.
Tohei Koichi sensei, az oktatók vezetője nekem szegezte a kérdést, hogy akkor megyek vagy nem?
- Nem tudom, nekem mindegy - feleltem, mire szigorúan nézett rám és azt mondta:
- Ez nem válasz!
- Bocsánat. Akkor megyek - válaszoltam.
A válasz ellenére nem sok kedvem volt a dologhoz, még akkor sem, amikor megkerestek a burmai nagykövetségtől. A feltételek igazán vonzóak voltak: Yamaguchi sensei segédjeként havi százezer yen fizetést, szállást és sofőrös autót kínáltak, tehették, hiszen az egészet Japán fizette a háborús jóvátétel részeként.
Három hónappal később azonban Burmában puccsot hajtottak végre s a külföldi oktatóknak sietve távozniuk kellett. Máig örülök, hogy végül nem utaztam ki korábban.
A burmai kiküldetésem ilyenképpen kútba esett, helyette egy évig kellett gondját viselnem hat katonatisztnek, akiket onnan küldtek Japánba tanulni.
Később, 1976-ban történt, hogy éppen Hong-Kongban voltam, amikor megkeresett egy aikidós Makaóból, bizonyos Ko úr, aki beszélni szeretett volna velem. Kiderült, hogy ő Burmában azoknak a tiszteknek az egyikétől tanult, akiket Japánban oktattam, majd a polgárháború elől menekült Makaóba, ahol folytatta a gyakorlást. Tőle tudtam meg, hogy a tisztjeim közül kettő elesett a háborúban.
Amikor aikidózni kezdtem, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a művészet ennyire népszerű lesz egyszer a világban. A hetvenes évek elejétől kezdtem külföldön is tanítani, jelenleg minden évben legalább két hónapot a tengerentúlon töltök.
A külföldi gyakorlók nagyon lelkesek, sokan közülük mélyebben is foglalkoznak a japán kultúrával, rendkívül jó benyomást tettek rám mindig is. Úgy tűnik, ők az aikidót nem annyira budónak, mint inkább "mozgó zen"-nek tekintik, s a mozgás szépségében érzett misztikum nagy hatással van rájuk.
A népszerűségéhez az is hozzájárulhat, hogy eltérően a karatétól vagy a judótól nincsenek versenyek, ezért az aikido bárki számára teljes értékűen gyakorolható.
Az az ország, ahová a legtöbbször ellátogattam, a Tajvani Kínai Köztársaság, s a külföldi aikido-vezetők közül Go Kinryu1 úr, a "Szövetség az Aikido Tajvani Fejlesztéséért" nevű szervezet vezetője az, akivel a kapcsolatunk a leghosszabb múltra tekint vissza. Go úr mélyen elkötelezett az aikido ügyében, fáradságot és pénzt nem kímélve dolgozik a művészet ottani népszerűsítéséért. Go úr nélkül, akinek Liang-shan Dojója és a Kobayashi Dojo szinte testvérdojók, a tajvani aikido sosem juthatott volna el a mai szintjére.
A szervezeti hovatartozásra való tekintet nélkül meg kell említenem a Tajvani Aikido Terjesztési és Fejlesztési Szövetségtől Setsu Hoshi, Rin Seifu, Rai Tenpu és Chin Hikkyo urakat, Cho Kanto urat, a jelenlegi elnököt, ők és még sokan mások, a szervezet tisztségviselői és vezetői rengeteget tettek azért, hogy a tajvani aikido ilyen nagyszabású fejlődést tudhat maga mögött.
Az aikido Dél-Koreában is részben az Aikido Kobayashi Dojo segítségével fejlődik. A tajvani Go úr közvetítésével kerültünk kapcsolatba a koreai aikido (hapkido) szervezetének, a "Három Hegy Harci Művészeti Szövetség"-nek vezetőivel, akik közül In Eijo elnök és In Yokugan a Kobayashi Dojo 20 éves évfordulójára Japánba jöttek és bemutatót is tartottak.
Néhány évvel később In úr úgy döntött2, a koreai hapkidóról teljesen a japán aikidóra tér át, egy ideig a Kobayashi Dojóban lakott és gyakorolt, majd 1994-ben meghívására Hatayama Kengo shihan és én Koreába utaztunk edzőtábort vezetni.
Úgy tűnik azonban, Koreában nem volt problémamentes a koreai harci művészetről egy japánra való váltás: a "Három Hegy" szervezet az ország egyik legnagyobb szövetsége volt, s In lépése nagy vihart kavart. Mint megtudtam, a dolog odáig fajult, hogy még fenyegető, gyalázkodó levelek és telefonok is érkeztek.
Ennek ellenére In úr megnyitotta a dojóját, bemutatókon és könyvkiadáson át a mai napig nagy lelkesedéssel népszerűsíti az aikidót.
A Hawaii-szigeteki Robert Kubo shihannal is régi barátság köt össze. A 61. születésnapomra3 Kubo senseitől, aki kevéssel idősebb nálam, piros gyerekmellényt és egy baseball-sapkát kaptam, s az Ikebukuróban tartott születésnapi ünnepélyen ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem őket.
Inaba Yasuhisa sensei, aki a Sumiyoshi Dojo vezetője volt, később Kanadába költözött és ott nyitott dojót. Csoportja ma Calgary Aikikai néven működik.
Más téma ugyan, de Okada Osamu, aki a Tokorozawa Dojóban lakott és edzett, miközben a Toyo Egyetemen tanult, a diploma
megszerzése után az Önkéntesszolgálat alkalmazásában Pápua Új-Guineában aikidót tanított egy rendőröket képző iskolában.
Egy alkalommal meglátogattam őt s az iskola sportcsarnokában edzést tartottam a tanítványainak. Az iskola munkatársainak
vezetésével tettünk egy kirándulást a dzsungelbe is, ahol lépten-nyomon repülőgépek és dzsipek roncsaiba ütköztünk - azon
a helyen heves harcok folytak valamikor. A házak és kertek között mindenfelé lövészárkok nyomai húzódtak.
Az iskola munkatársa, aki kísért minket, egyszer csak azzal fordult hozzám:
- A közelben lakom, kérem, jöjjenek el ebédre!
Tényleg a dzsungel közepén voltunk, ezért komolyan aggódtam, mit kellene megennem - semmiképp sem hiányzott egy gyomorrontás vagy más efféle probléma. Próbáltam elhárítani a meghívást, de a hölgy hajthatatlan volt.
Végül beadtam a derekem, s kissé idegesen vártam, mi kerül az asztalra, hogy aztán legnagyobb meglepetésemre egy tál oyako-donburival4 szembesüljek. A háború alatt japán katonáktól tanulta, hogyan kell elkészíteni - nagyon finom volt.
Később énekelt is nekünk, s újra alkalmam nyílt csodálkozni, amikor az "A keleti tenger fölött hajnalodik, nézd..." kezdetű ismert japán katonadalt hallottam kitűnő előadásban.
Svédországban oktatott Ichimura Toshiyuki, aki a Toyo Egyetem aikidóklubjában kezdett. Ő rendkívül heves természetű ember volt, ami néha ugyancsak kellemetlen helyzeteket eredményezett. Amikor először mentem ki hozzá edzőtábort vezetni, rendezett a tiszteletemre egy nyitópartit, amin aztán annyit ivott, hogy hangosan követelni kezdte, hogy valaki énekeljen nekünk.
- Ez itt az én mesterem! Tiszteljétek meg őt azzal, hogy énekeltek! - förmedt rá a tanítványaira.
Láthatóan senki sem akart énekelni, mire annyira dühbe gurult, hogy felugrott a helyéről és székeket dobálni, törni-zúzni kezdett. Végül nekem kellett kivonszolnom őt a helyiségből és leteremtenem, hogy abbahagyja.
Később az egyik svéd aikidóstól hallottam:
- Úgy gondoltuk, nem véletlen, hogy a japánok négy éven át harcoltak a fél világ ellen, láthatóan balhékedvelő népről van szó.
Kényszeredetten nevettem csak - azok a dolgok negyven évvel azelőtt voltak, a mai világban ennek már semmi értelme sincsen.
Nem tudom, van-e olyan, hogy nemzeti jelleg, de a különböző országokban tényleg eltérően viselkednek az emberek. A svédek könnyedén veszik a dolgokat, a dojóban is kötetlenül viselkednek. Ha nem értenek valamit, "Sensei, sensei!" kiáltással odahívnak és rögtön megkérdezik.
A finnek sokkal csendesebbek, ott az edzések szinte néma csöndben folynak - ebben nagyon hasonlítanak a régi japánokra. Mint megtudtam, valaha Svédország elfoglalta Finnországot, s a svédek minden olyan munkát, amit ők nem akartak elvégezni, a finnekkel csináltattak meg. Mára Finnország gazdaságilag felülmúlja Svédországot, így ez a viszony akár fordítva is működhetne, de talán az évszázados elnyomó-elnyomott kapcsolatnak köszönhetően ma is a finnek tanulnak kötelezően svédül, a fordítottja nagyon ritka.
Az emberben minden országról kialakul egy kép. A spanyolok hevesek, Franciaország a kultúra és a divat hazája, a németek keményen dolgoznak, ilyesmi. Ahogy elnézem azokat a Honbu Dojóból kiküldött instruktorokat, akik sikeresek lettek egy-egy országban, azt látom, ők mindannyian képesek voltak azonosulni az ottani szemlélettel.
Sokszor látogatva el egy adott országba érdekes látni azt is, hogyan változnak ott az állapotok.
Mindig, amikor külföldön járva szembesülök azzal a túláradó lelkesedéssel, amivel azok az emberek a japán budo felé fordulnak, azzal az érzéssel térek vissza Japánba, hogy keményen kell dolgoznom azért, hogy meg tudjak felelni a várakozásoknak.
Az évek során a Kobayashi Dojo is küldött külföldre oktatókat. 1975-ben Shikanai Ichitami Brazíliába ment, ahol Nakatani urat kellett felváltania, akivel még a Honbu Dojóban edzettem együtt, s aki a Meiji Egyetemen eggyel fölöttem járt. Ő dolgozni és aikidót oktatni költözött Rio de Janeiróba, ám munkájában annyira sikeresnek bizonyult, hogy már nem maradt ideje az aikidóra. Kérésére, hogy küldjek valakit, aki átveszi tőle az oktatást, választottam Shikanait, akivel az első alkalommal magam is odautaztam.
Mindkettőnknek ez volt az első külföldi útja. A tokiói Haneda repülőtérről az alaszkai Anchorage-on át New York, aztán San Jose, Sao Paulo - 30 órás, hosszú utazás volt. Visszafelé az USA számos aikido-dojójába ellátogattam, ez volt az első alkalom, hogy szembesültem a ténnyel, mennyire népszerű és fejlett az aikido külföldön. Ekkor döntöttem úgy, hogy amikor csak lehet, részt fogok venni a külföldi oktatás munkájában.
Tervemet hamar valóra is válthattam: 1976. áprilisában nálam edzett egy Tajvanról származó aikidós, akinek a meghívására azután Tajvanon, Hong-Kongban és Makaóban is edzéseket tartottam.
1977-ben egy hónapot töltöttem Európában, ahol Németországban Asai Katsuaki senseinél, Svédországban pedig Ichimura Toshiyuki sensei dojójában tanítottam.
Az említett két senseijel megállapodtam, hogy oktatóim közül Igarashit Svéd- és Finnországba, Hatayamát pedig Németországba küldöm hosszabb időre, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek a külföldi aikido-oktatásban. Igarashi egy évvel később tért haza, Hatayamát két év után hívtam csak vissza Japánba.
Az Igarashi Dojo már idézett, a 20. évfordulóra kiadott füzetében olvasható:
Amikor először mentem külföldre, Észak-Amerikába, Kobayashi sensei a következő tanáccsal látott el:
- Az első edzésen, amikor az üdvözléskor ott ülsz előttük seizában, nézd végig a csoportot az egyik szélétől a másikig. Ez megnyugtat, könnyebb lesz elkezdeni.
A továbbiakra nézve is részletes javaslatokkal látott el:
- Először suwari-wazát gyakoroltass, aztán ushiro-waza következzen!
Valóban, amikor ott ülve előttük végighordoztam a tekintetem a tanítványaim arcán, sokkal nyugodtabb lettem, ez igazán hasznos tanács volt.
Amíg seizában ült mindenki, nem tűnt fel, de aztán felálltunk, s megdöbbentem azon, milyen hatalmas termetű majdnem minden résztvevő: a terem hátsó falát egyáltalán nem láttam tőlük! Ekkor vált világossá számomra, miért mondta a sensei, hogy érdemes suwari-wazában kezdeni...
Azóta is amikor csak lehet, oktatóimat és az uchideshiket külföldre küldöm tapasztalatokat gyűjteni.
A Kobayashi Dojo egyik különlegességeként szokták említeni a szoros együttműködést külföldi dojókkal és szervezetekkel. A Kobayashi Dojo külföldieket is fogad uchideshiként.
Az első külföldi uchideshi Svédországból érkezett. 1978-ban történt. Mivel a repülőjegy Japánba nagyon drága volt, vonattal utazott át Szibérián keresztül a kontinensen, s hajóval érkezett Niigatába.
Később három, húsz év körüli svéd aikidós lakott és edzett a dojóban majdnem egy évig - Urban, Ulf és Lenart (aki azóta sajnos elhunyt) voltak ők, s azt követően úgy háromévente egyszer itt töltöttek valamennyi időt. Azután Stockholm főutcáján megnyitották dojójukat (Iyasaka Dojo), amely mára 500 fős taglétszámmal rendelkező, jelentős intézménnyé nőtte ki magát.
1992-ben oktatóimmal, a Kobayashi Dojo vezetőivel és tagjaival folytatott megbeszélések után a külföldi aikidósok segítésére létrehoztuk a "Kapcsolat Alapítvány"-t azzal a céllal, hogy külföldi, aikidót tanulni vágyó fiatalokat hívjunk Japánba.5
Az alapítvány ötlete akkor merült fel, amikor a fiam, Hiroaki az Önkéntesszolgálat kötelékében Indonéziában oktatott. Az ottani tanítványai között volt egy lelkes fiú, akinek nagy álma volt Japánban gyakorolni, de képtelen volt az ehhez szükséges pénzt előteremteni.
Hiroaki neki kifizette a repülőjegyét és magával hozta őt Japánba, ahol mi fogadtuk őket. Az előzetes megbeszélések szakaszában Barbara Summerhawk, a Yamato Bunka Egyetem professzora, a Hoya Dojo vezetője azt mondta, jó lenne, ha egy lány is jönne, s vállalta, hogy a költségeit ő maga fizeti.
Így aztán Indonéziából ketten, egy fiú és egy lány érkeztek Japánba s a Kobayashi Dojóban lakva edzettek. Lelkesedésük, személyiségük nagy hatást tett a dojo tagjaira, rövidesen nagyon jó vélemény alakult ki róluk.
Az ő példájuk volt az, ami oda vezetett, hogy felmerült, létre kellene hoznunk egy olyan rendszert, amely szervezetileg segítené az ilyen meghívásokat.
A világban járva gyakran fordultak hozzám ilyen kérdéssel:
- Nagy álmom, hogy egyszer Japánban aikidózzak. Mennyire drága ott a mindennapi élet?
- Japánban minden nagyon drága - voltam kénytelen válaszolni erre, - ráadásul aki turistavízummal érkezik, az munkát sem vállalhat.
A csalódott arcokat látva merült fel bennem a kérdés, hogyan teremthetnénk nekik valamilyen lehetőséget a gyakorlásra mégis. Így született meg a Kapcsolat Alapítvány.
Mint említettem, ennek az alapítványnak az a célja, hogy anyagilag támogassa azokat a fiatal, külföldi aikidósokat, akik szeretnének a Kobayashi Dojóban edzeni, de ezt pénzügyi lehetőségeik amúgy nem tennék lehetővé.
Az alaptőkét, 200 000 yent a Kobayashi Dojo adta, majd mindenkitől, aki segíteni szeretett volna, fejenként ezer yent kértünk.
A fiúkat a Tokorozawa, a lányokat a Kodaira Dojóban szállásoljuk el, a napjaik kemény edzéssel telnek. Egyfajta ösztöndíj ez tehát, de az ösztöndíjak szokásos bürokratikus útvesztője nélkül.
Az, hogy ki mekkora összeget vesz igénybe, mindig egyéni megbeszélésen alapul, van, akinek a repülőjegyét, esetleg a szállásköltségét, van, akinek mindkettőt az alapítvány fizeti.
Az idő rövid, ezért nem lehet az edzések mellett dolgozni. Mivel a dojóban laknak, az uchideshikhez hasonlóan6 részt vesznek a dojo körüli munkák, irodai feladatok elvégzésében is.
A mai napig Finnországból, Svédországból, Dél-Koreából, Tajvanról, Magyarországról, Argentínából, Brazíliából és Paraguayból, összesen több, mint harmincan vettek részt a programban, fiúk-lányok vegyesen, akik az edzések mellett a japán kultúrát is tanulmányozták, s a tanultakkal gazdagodva tértek vissza hazájukba.
A Kapcsolat Alapítvánnyal összegyűjtött pénzt nem csak arra használjuk, hogy külföldi aikidósokat hívjunk Japánba, hanem ebből finanszírozzuk időnként a Kobayashi Dojo shihanjainak, oktatóinak külföldi edzőtáborait is. Van, hogy valahonnan azt írják, szeretnének tőlünk tanulni, de nincsen elég pénzük - ilyenkor a kiküldött oktató útiköltségét mi fizetjük.7
Egy szokásos reggeli így fest nálunk:
Amikor a fél hétkor kezdődő, egyórás reggeli edzés végetér, fél kilencre mindannyian felmegyünk az emeletre, reggelizni. A reggelit a feleségem készíti.
Ott ülnek a dojóban lakó külföldiek: egy argentin, egy amerikai, egy tajvani, egy magyar, a japán uchideshi, feleségem, fiam, Hiroaki és én. Van, aki kenyeret pirít, más kávét töltöget, a harmadik teát, nagy a felfordulás.A tálalásban mindenki segít, a japánok az evőpálcikát a tányér mellé, a kínaiak elé teszik - újabb lehetőség a kultúrális különbségek tanulmányozására. A magyar figyeli a többieket, így aztán hol a tányérja mellé, hol elé teszi az evőpálcikáját.
Az argentinok és a magyarok édesszájúak, a kávéjukba három-négy kockacukrot is dobnak, a tejet is számolatlanul kanalazzák bele. Feleségem meg is jegyzi tréfásan, itt az ideje több pénzt kérni tőlük az ellátásért.
A salátát meglátva a kínai megjegyzi, hogy ő nem szokott nyers zöldséget enni.
- Persze, majd mindenkinek külön-külön csinálok reggelit! - zsörtölődik feleségem.
Az asztal körül japán, angol, kínai, spanyol szavak röpködnek, aztán valakit érdekel, hogy hívnak valamit magyarul, a megkérdezett megmondja, mindenki összevissza ismételgeti, nagyszerű a hangzavar...
Az itt tanuló külföldiek mindannyian nagyon lelkes, komolyan elkötelezett emberek, de a kultúrális különbségek miatt néha furcsa dolgok is történnek.
A korábban említett indonéz fiú amint autóba szállt, rögtön rosszul lett. A városnéző buszra sem szállhatott fel, mert azonnal kavarogni kezdett a gyomra. Vettünk neki egy üveggel a Japánban kapható legjobb gyomorerősítő orvosságból, ahogy megitta, egyből rendbejött. Később minden alkalommal ilyet ivott beszállás előtt, nem is volt semmi baj. Azután hazatérésekor kijelentette, hogy ez az orvosság olyan jó, hogy rengeteget szeretne hazavinni belőle - gondban voltunk, akkora mennyiséget akart venni.
Az egyik lánynak valahol unagi-donburit8 rendeltünk, ami annyira megtetszett neki, hogy attól kezdve bárhol voltunk, azt rendelt. Na most én ennek az ételnek még a szagát se nagyon bírom...
A külföldiek kivétel nélkül drágának tartják a japán árakat. Volt, akinek a három hónapra tervezett pénze egy itt töltött hónap után elfogyott - ezeknek az embereknek annyit tudtunk segíteni, hogy a dojo körüli munkájukért kaptak egy kisebb összeget.
Egy Srí Lankáról érkezett tanítványom festési munkát vállalt a Tokorozawa Dojóban, a dojo külső farészeit kellett barnára festenie. Mikor szólt, hogy kész van, mentem megnézni az eredményt, s láttam, hogy a dojo bejáratánál lévő, egy nagy táblára írt feliratot is lefestette.
- Miért festetted le a feliratot is? - kérdeztem döbbenten.
- Az összes fafelületről volt szó - válaszolta magától értetődően.
Valóban az összes fafelületet mondtam neki, így nem haragudhattam rá emiatt. A deszkán lévő feliratot újrafestve a dolog meg is oldódott - ma is ez a tábla van a Tokorozawa Dojo bejáratánál.
Korábban még egy angol aikidós járt nálam, aki otthon autószerelőként dolgozott. Nagyon lelkes volt, sok senseinél megfordult Japánban is, aztán valakinek az ajánlásával egy időre a Kobayashi Dojo bentlakója lett. Azt hiszem, már negyven fölött járhatott, de nagy erőbedobással edzett. Imádta az autókat és a motorokat, így hamarosan összebarátkozott a közeli motorosbolt főnökével, attól kezdve egy tőle kölcsönkapott motorral járt.
Amikor kifogyott a pénzéből, azt a munkát bíztam rá, hogy építsen a dojo parkolójába egy kis irodát. Teljesen egyedül felépített egy háromszőnyeges épületrészt, ami sokáig nagyszerű szolgálatot tett.
Jöttek persze olyan emberek is, akik jól el voltak látva pénzzel: volt egy fiatal német fiú, aki otthon sokáig gondozott egy, a szomszédban lakó idős asszonyt, aknek senkije sem volt. Mikor a néni meghalt, annyi pénzt hagyott rá, amiből egy évig gondtalanul élt és edzett Japánban.
Amikor először lakott argentin aikidós a dojóban, a japán uchideshi gondterhelten keresett meg:
- Ez az ember a függöny mögött valamit folyton szívogat, szerintem biztos kábítószer!
Rákérdeztem, kiderült, valami fűféle leveleit tömködi egy fapohárba, forró vizet önt rá és a vizet egy szívószállal szürcsöli le róla. Ez a mate, ami Argentínában a gauchók kedvenc itala, semmi köze a kábítószerhez, nyugtatott meg. Megkóstoltam, bár eléggé keserű, meg lehet szokni, s akkor nem is rossz.
Sok emlékünk maradt velük kapcsolatban, miután visszautaztak saját hazájukba. Azt remélem, a közös munkával elértük, hogy ők is jó érzéssel tekintsenek vissza a Japánban töltött időre.
Sok különös élménnyel gazdagodik az ember külföldön járva.
Még a fal lebontása előtt jártam egyszer Berlinben. A földalattiból nyugatra és keletre is vezetett kijárat, ám az egyik oldalon útlevelet kértek.
Az akkori edzőtáborra a vártnál többen gyűltek össze, így a szervező azt javasolta, tartsak a tervezetten felül még egy edzést - emlékszem, belementem a dologba.
Egy nálunk gyakorló angol fiú azzal fordult hozzám egy alkalommal, hogy szeretné kifizetni az edzések díját, majd átnyújtott egy, a temetéseken a részvétadomány átadásakor használt borítékot. Valószínűleg tudta, hogy a japánok a pénzt borítékban szeretik átadni, de arról már nem tudott, hogy különbség van boríték és boríték között. Lelkes arckifejezését nézve szó nélkül átvettem tőle a borítékot.
Másnap teázás közben elmondtam az esetet a többieknek, s egy tanítványom, egy amerikai nő elmesélte, hogy ő is hasonlóan melléfogott egyszer. Wakayamában tanult, amikor a mestere kórházba került. Meglátogatta őt, s az ilyenkor szokásos, jobbulást kívánó pénzajándékot szintén sikerült egy temetési borítékba gyömöszölnie. A sensei "A halálomat kívánod?!" kiáltással kergette ki őt a kórteremből. Mindannyian szívből nevettünk...
Ha nem értjük a nyelvet, általában kézzel-lábbal igyekszünk megértetni magunkat, de ezen a téren is eltérőek az egyes országok szokásai.
Majdnem mindenhol9 a hüvelyk- és mutatóujjal formált kör pénzt jelent, ám komoly bajba kerül, aki Brazíliában mutatja ezt a jelet hölgyeknek - ennek ott az a jelentése, hogy szexuális kapcsolatba szeretnénk lépni az illetővel. Ugyanaz a jelentése, mintha valaki Japánban hüvelykujját a mutató- és középső ujja közé dugva ökölbe zárná a kezét. Ám Brazíliában ez a boldogság jele, nagy táblákra festve szokás a lakások bejáratánál elhelyezni, a szuvenírboltokban is árusítják őket...
Thaiföldön úgy tartják, az istenek az ember arcában laknak, ezért nagy udvariatlanság megérinteni egy kisgyerek arcát.
Indonéziában nem használnak vécépapírt, hanem vízzel és a bal kéz segítségével intézik az ilyen dolgokat, ám éppen ezért a bal kéz tisztátalannak számít, sosem nyújtanak át valamit bal kézzel egymásnak.
Taivanban, ha valaki egy pohár itallal kínál meg minket, nem illik a teli poharat tartogatni - rögtön "kanpei!" felkiáltással az egészet meg kell inni s a pohár fenekét a kínálónak megmutatni.
A legfurcsább dologgal Bulgáriában találkoztam. Beszélgetés közben a fejünket függőlegesen mozgatva "nem"-et, vízszintesen mozgatva "igen"-t jelzünk ott.
Bulgária fővárosának, Szófiának az egyetlen japán éttermében senki sem veszi le az utcai cipőjét, úgy járkálnak a tatamin és úgy, cipővel a lábukon ülnek a párnákra is a vendégek.
Bár az egyes országok szokásai között nagy eltérések is vannak, az aikidóedzések elején mindenhol ugyanúgy meghajolunk Ueshiba sensei portréja felé. Ám olyan ember is van, aki ezt vallási okokból megtagadja.
Több, mint harminc éve történt, hogy egy kaliforniai középiskolában tartottam edzést, s amikor o-sensei képe felé meghajlást akartam vezényelni, a tolmácsom közölte velem, hogy egy állami iskolában ilyen dolgot nem szabad csinálni.
Általában meg tudom győzni őket, hogy ez a meghajlás mindössze az aikidót létrehozó ember, az oktató, illetve a gyakorlótársak iránti tiszteletünket hivatott kifejezni, ám vannak olyanok is, akik végleg megtagadják ezt.
Fontos, hogy tiszteletben tartsuk az emberek személyes érzéseit, ezért a meghajlás kérdésében mindig az adott esetben alakítom ki az álláspontomat.
Az, hogy a Honbu Dojóban nem található a budo-dojókban egyébként szokásos kamidana10, szintén erre vezethető vissza: igyekeztek megszabadulni minden, a vallásra utaló jelképtől, hogy mindenki számára elfogadható legyen a környezet.
Amikor külföldön népszerűsítjük az aikidót, bizonyos mértékben alkalmazkodnunk kell az adott ország kultúrájához.
Indonézia a világ legnagyobb lélekszámú iszlám országa. Hiroaki közel két évet tanított ott az Önkéntesszolgálat tagjaként, egy alkalommal én is odalátogattam.
Az egyik edzés előtt a résztvevők megkértek, várjak egy keveset, majd Mekka felé fordulva mindannyian imádkozni kezdtek. Nagyon meglepődtem azt látva, hogy a lányok edzésen is kendővel takarják el az arcukat.
Egy Sunbawa nevű szigeten is van aikido dojo - a tatami úgy készült, hogy lehántott fakérget töltöttek zsákokba. A jo vagy egy darab bambusz, vagy egy levágott faág volt, ügyesen megoldottak mindent.
Egy indiai származású angol aikidós11 az edzésen is turbánban vesz részt.
Az utóbbi időben a nagyobb szabású külföldi edzőtáborokon elterjedt, hogy a falra a rendező ország zászlaját, illetve a japán zászlót, o-sensei fényképét és egy kalligráfiát, alá pedig virágot tesznek.
A külföldi Kobayashi Dojók feketeövesei között egyébként katolikus pap is akad.
1 A kínai, koreai neveket japán olvasat szerint írtam át. Később, ha megtudom az eredeti kiejtésüket, ki fogom javítani. (SzB)
2 A szövegből nem derül ki, a két azonos családnevű úr közül melyikről van szó. Meg fogom kérdezni senseit, addig mindenki türelmét kérem. (SzB)
3
A férfiak 61. születésnapja (kanreki) Japánban különösen fontosnak számít.
A kanreki kifejezés azt jelenti, "a naptár visszaforgatása", s onnan ered, hogy a Japánban használt tradicionális kínai naptár 60 éves ciklusokkal dolgozott. Így 60
év után vissza kellett forgatni az elejére, ami a gyerekkorba való visszatérést szimbolizálta - innen a senseinek adott vicces ajándékok értelme, a piros színt hagyományosan
kisgyerekek, csecsemők viselik.
(SzB)
4 Oyako-donburi: elterjedt japán egytálétel, ami rizsből, csirkehúsból és tojásból készül. (SzB)
5 A Japánban való tanulás lehetőségéről, az említett alapítványról itt tudhattok meg részleteket. (SzB)
6
Van némi zavar az uchideshi szó értelme körül: Kobayashi sensei így nevezi rendszeresen a dojóban néhány hónapig, saját költségükön lakó külföldieket is, ám
a kifejezés eredetileg olyan személyt takar, aki az oktatóvá válás érdekében afféle inasként lakik és dolgozik a dojóban.
A Kobayashi Dojo szinte valamennyi jelenlegi oktatója teljesítette ezt az időszakot, 2-4 évet töltve ott. Az uchideshi ellátást és fizetést kap a dojótól, munkájáért
cserébe. (SzB)
7 Szervezetünk eddig négy alkalommal (1993, 1994, 1997, 2000) nyerte el ezt a támogatást. (SzB)
8 Unagi-donburi: Rizsből, angolnából készült étel. (SzB)
9 Legalábbis Japánban így van. (SzB)
10 Kamidana: miniatűr shinto oltár, amit a dojo tiszteleti helyére tesznek. (SzB)
11 A sokak számára ismerős, szikh vallású Dewinderről van szó. (SzB)